2015. február 28., szombat

Csak szívem ne rántana vissza



Jaj, elönt a pogány vágy, az akarás,
hogy zsarnokod legyek, életed szívjam,
s mint csapkodó kéztől feldúlt száz darázs,
húsodat marjam, és véredet igyam,
s ha nem volna elég, hogy véred csobog,
szíved kezdem ki, hogy elvegye erőd...

...s ehelyett nincstelenként itt kuncsorgok
egy kis alamizsnát zsámolyod előtt.



Akkor is, ha néha fáj... akkor is legyünk egymásnak. Mert kaphat-e az ember nagyobb ajándékot, mint hogy megtalálja azt, akiben lelke másik fele lakozik? Nem. Még akkor sem, ha időnként beleszakad a szíve. (...) Tudom, hogy néha fájnia kell. Különös módon. És így még azt is akarom. Mert abban is ott vagy. Ott van az őszinte szereteted. És így még a fájdalom is erősít. Talán tisztít. Talán időnként segít a továbblépésben. Segít, hogy a földön is tudjunk maradni. Mert szárnyalni sem veszélytelen. Ha lezuhanunk, ha túl közel megyünk a Naphoz, elveszítjük egymást. És ezt nem szabad. Meg kell őriznünk egymást. Akkor is, ha néha fáj.

Csitáry-Hock Tamás

Imádat



Egy vak galamb
Egy magos kőkémény kormos peremén -
Az sem lenne olyan szegény,
Mint amilyen én
Vagyok Nélküled.

Egy néma gyerek
Árvasága első hajnalán
Indulna így talán
A benne megszakadt szavak fonalán
Kutatni önmagán - Mint Utánad én.

Óh! Én kicsi útszéli szent,
Parasztbúcsún alkalmi bálvány,
Groteszkre rajzolt Madonna-arcom
Hozzád emelem
Úri mátkám:
Itt a tenyerem
Feléd nyujtott két szürke kelyhe
S kölyök csipőm és kamasz vállam
S ami szüntelen megaláz: a vágyam
Itt van, itt van, mert Érted van csupán.

Mollináry Gizella

Átadom a vágyamat




Vágy ül a nyakamon, kemény, kitartó daccal
néha nyel nagyot, ám ettől még éhezik.
Gyakran összevész a közös akarattal,
s tovább lép dúlva, de mindig visszaérkezik.

Vágy ül a nyakamon, mely Belőled leledzik,
Te vagy gyökerének mérgező talaja,
már semmi sem olyan, mint amilyen volt eddig,
a nyakamra ült vágynak halál a sóhaja.

Vágy ül a nyakamon, bár a Tiedén ülne,
hogy fojtogasson Téged minden hajnalon.
S míg a hiány a füledbe kételyt hegedülne,
a holnapok mosolyát látnád az arcomon.

Szelíd reménylelkem csitítana Téged,
segítene Neked minden fojtás előtt,
simogatással hergelném forrásig a véred,
és szájból-szájba adnám az éltető levegőt.

Átélt kínjaidtól szívem szomorkodna,
angyali lényemet karmolná a bánat,
édes csókot nyomnék síró homlokodra,
de örökre ott hagynám nyakadon a vágyat.

Millei Lajos

Levél



Mert néked írok híves papírra
Csókkal szorítom simító ajkam
Ölelő ujjal tartom a tollat
Szombati kedvre gyulladó oltár
Kelyhe a szívem.

Jusson eszedbe szememnek színe
S minden mi bennem nyugtató lágy volt.
Türelmes vágyú térdemet lássad
Bölcsőt amelyre súlyos gyönyörrel
Hajlott az orcád.

Idegen csókon ringatott testem
Azóta kérdőn ámulva látom.
Tudta-e mit rejt reszkető ölben,
Tudta-e kinek pihen meg kedve
Könnyteli kéjén.

Tudtam-e akkor csókkal és vággyal
Kinek az ajkát illeté ajkam -
Féltem ha kérdtem - s féltem ha kérdtél:
Mert más az kit kérdnek, s másé a válasz
Tétova nyíla.

Hiába nyilnak ünnepi szívek.
Ölelő karok hiába nyulnak,
S buggyanó meleg cseppekben vérük
Idegen szentély süket kövére
Hiába csordul.

Sohase lesznek eggyé, kik ketten
Indúltak egykor rejtelmes úton.
Kereső testük sűrű homályban
Véresen veri falát a létnek.
S mint csecsemők gyenge puha karokkal
Tétován nyúlnak egymás szívéhez...
S melléje kapnak.

Lesznai Anna

Téged nézlek



Fényévekre sziporkázol tőlem,
sodor minket titkos, vad erő,
s bár nagy az út térben és időben,
feléd tartok, én, a vakmerő.

Téged nézlek tán vagy ezer éve,
és e látványt már meg nem unom.
Szemem fénye csillagsugárkéve,
mely egy angyalt pásztáz félúton.

És ha néha visszanézel énrám,
olyankor még szebben felragyog;
öröm pezsdül a nagy Tejút-vénán,
csillag vagy, s én üstökös vagyok.

Szilágyi Ferenc Hubart

Magam sem értem...



Magam sem értem hogy történhetett.
Több mint húsz évet éltem
és nem vettem példát a virágoktól,
kik szép fejük engedelmesen hajtják le annak kezébe
aki értük nyúl.
És a búzakalászoktól sem,
kik érett, koronás fejük nyugodtan hajtják meg a sarló előtt,
mert tudják a rendeltetésük.
Csak a csillagokat néztem,
kik gőgösen, érintetlen fénylenek az égen
külön-külön
és ha lehullnak
nem teljesedésük, haláluk az.
A csillagokat néztem
s úgy maradtam itt
mint egy csillag
magányosan.

Szenes Erzsi

Szókrakész




Úgy fordulunk, miként a nyár forog,
hol napsütés, hol villám, záporok,
csöndes esték csillagokba fontan;
hogy szeretlek, milyen régen mondtam...

és úgy vagyunk, akár a téli kék
jegek tükrébe dermedő mesék,
vörös szirmok hólepte téli kerten;
bevallani magam, azt mégse mertem...

 s az ősz; a földszínekbe gyűrt szavak
avarszerű körökbe rajzanak,
ahogy a szél köréd keríti, nincs tovább;
s csak én lehettem ennél büszkébb, ostobább,

te úgy tudod mosolyba vinni el
a gondjaim, amennyit érdemel
a kínom épp, s ha némaságra hűt a lélek,
te vagy, aki szavakra kelt, s a hitre: élek.

Hepp Béla

2015. február 14., szombat

Sóvárgás szaggat




Még tombolja magát odakünn a tél,
még nyargal a ködülte, holt mezők felett,
s míg fagykenyeret morzsol bőszen a szél,
a fák csontjain a nyár emléke nevet.

Még hosszú árnyat vet a lemenő Nap,
még mindnyájunk szíve iszonyodva vacog,
de tisztulni látszik fönn egy égdarab,
s hamvas kékje hullámzó derűvel ragyog.

Már nem tart soká. Oszlanak az árnyak,
repednek a rögök, s megújhodik a föld,
kivirágzik a négy sarka a tájnak...
Feleszmélek... a tél még farkasként üvölt.



Minden ingoványban van egy láthatatlan út.

Gion Nándor

Fehér ágyon, tavasszal



A szívem mint bús, elhangolt gitár
szól a fehér, hívó, hűs éjszakákon,
számon a bánat hangtalan szava:
sóhaj ébreszti álmom.
Fehér az ágy, fehér, fehér,
holnap kezem elér.

Virágzó fáknak enyhe illata
hull ma reám és hinti be a testem,
az ifjúságtól forró és fanyar
ajkadra lestem.
Feszes, meleg most minden ér,
dalol a vér, a vér.

Az ablakomban nyílik egy virág,
holnap reggel szívemre kell majd tenni
hogy ne dobogjon, ne fájjon nagyon
ha hozzád fogok menni.
(Boldognak lenni mily nehéz,
nehéz, nehéz).

Szaladj el... fényes, napsütött mezők,
sötét erdők, ezüst folyók közt vessz el
és akkor, akkor érjelek utol
a vágytól vérző testtel
hogy alig tudjak lépni
s a szél, a szél segítsen
a ruhádat letépni.

Környey Zoltán

Csönded




Mikor magamba festelek,
szívemben tüzes telek
szerelmes lángja lobog.

Csak titokban érintelek,
s míg csillagport hintenek
a vigyázó angyalok

bujdosó magányod köré,
bú és juss mindenkié,
de csönded csak én vagyok.

Arany-Tóth Katalin

Végső vallomás



 

A fetrengő hajnal testnedve ciripel
a nyújtózó fűszálak gyönge élein.
S mint aki egy készülő teremtést felügyel,
zsenge zsibongásokra vadászik a csönd
az illegő cserjék árnyaival takaródzó, sárga avaron.
Az állandó kérges tenyere döng
e tétova mozdulatlanságon.
Friss vakondtúrás rögein fogódzva párolog az éj,
lúdbőrös tócsán csattan, cincog egy szalmaszál.
S míg kövér bodzafa összefont ágait bogazz a szél,
a földből kifordult akácgyökéren botlik el
a lábujjhegyen lopódzó homály.
Sápadt gyümölcsbe érik a reggel,
s túlérlelt szívre sápad a muszáj.

Én nem tudtam, hogy ennyire nehéz,
ha ürességed cipeli a kéz!
Nem tudtam, hogy az öltelen kebel
szörnyű sziklákban süllyedhet el,
hogy álomba ringassanak a hegyek,
ha megint csak nélküled ébredek!
S hogy menyire szeretlek,
bár egy maréknyi moha zöldjében lüktet,
de a világmindenség zengi körötted.

Mészáros László

2015. február 7., szombat

Hiába hát




Nem értesz meg. Hiába hát a szó,
mely eléd teríti színaranyát,
lármának véled, mely túláradó
hévvel küzd, majd siket csöndbe csap át.

Nem érted meg, bár mint ajzott ideg
évődik érted, helyetted zokog.
Mondd, ilyenkor mit csinál a szíved?
Bennem közönyöd fent késként forog.

De itt vagyok mégis. Rám nehezül
fásult némaságod, s ha majd befed,
jajgatni fogok, sírni gyermekül,
tán attól majd felébred a lelked.



A kincs helyét nem tudod kitalálni.  Csak megérezni lehet. Mert a kincs ott rejtőzik egy dalban, egy meghitt pillanatban, egy szivárványban, vagy egy virágban. Sok-sok apróságban, a legegyszerűbb dolgokban. De ha szíveddel rátalálsz, megérzed, hogy ezek többé már nem apróságok. Mert a legdrágábbat adják neked.

Csitáry-Hock Tamás

Mindhiába…




Ahogy lepusztult a téli fáknak lombja,
úgy szakadt belém a fájó gondolat,
megint csak magamnak lehetek bolondja,
hiába hazudtok mindig más utat,

mert bennem már régen elfagytak a rózsák,
jégvirágként tépik kristályszirmukat,
gyolcsfehérem koszos, mocskosak a tócsák,
és a keresőm már semmit sem kutat.

Nem hagytatok utat, és senki sem védett,
buborék jövőmön csüng a félelem,
cukorsüvegek közt csaló jéghegy fénylett…
Mindhiába megyek, sosem érkezem.

Nagy Ilona

Élni?



Élnék, csak tudnék egészben élni,
Nem perceket, mik feltámadnak itt-ott.
Fényben mutatnak pár éjfélszinű titkot
S ellobbanón nem tudnak újra égni
S eltűnten, eltagadják magukat.

Örök ha volna tisztánlátásom
S meddig? s mirét ? s hogy? újra kérdenem
Mindig nem kéne és eszméletem
Fel nem horkanna gyakran: sirom ásom!
Mert tudnám: csakis erre visz utad!

De szörnyű felriadni rémülettel
S szerelmet vallani utána, elcsitultan;
Majd hallani: a lelked ujra készületlen!

S várnod az új mementot, félve, dultan -
És enned, innod közben, űzni dolgod
Mig, hogy utadra menj
(Nem akarva, de törve, megfásultan, elbutultan)
Sarud megoldod.

Peterdi István