2015. január 31., szombat

Jó álmodni rólad



Rőtpettyes íriszeden száz vágy kergetőz,
szád hajlatán a Hold lázas ujja reszket,
s míg félszeg mosolyodon hosszan elidőz,
az ajkadról csurgó mézre emlékeztet.

Kérdőn néznek rám a büszke, fehér falak.
Mire várok vajon? Miért nem indulok?
Míg gondolatban százszor megcsókoltalak,
valóságban ajkat csak sóhajra nyitok.

S míg beleszédülnék lelked melegébe,
a valóságban tán rád nézni sem merek,
de álmokat szövök az élet egére,
míg szemhéjamon fényed habja felpezseg.

És Te? Ó, mondd, Kedvesem, álmod tükrén át
merre kószál vágyad, vajh merre kódorog,
kinek nyújtod kezed szép ívű hajlatát,
míg én titkon orcádra rózsát csókolok?


A levélszekrény




A tükörablak gyöngyöző üvegjén
Elnéztem órahosszat: odaát
Mint nyeli el a pirosajku szekrény
Annyiak titkolt örömét-baját.

Elnéztem őket, amint oda tértek:
Sok vánnyadt arc, gondtól gyürött, fakó,
Sok kapzsi szem. - Hiába: az önérdek,
A konclesés csak jó tollforgató!

Mily vigasztalan és sivár e kép!
- Aztán jött egy szép, Lenbach-arcu lányka,
S nagy pirulón belopta levelét;

Láttam, mint réved hosszan még utána,
A szemét néztem: ó, hogy csillogott!
S a vasszekrényben most egy szív dobog.

Rédely Tivadar



Ugyanaz az út 
ugyanoda vezet.

Kozák Vilma


Napóra



"Nincs nap, mely, ha elmúlt, visszatérne"-
Akkor nem tudtunk, mit olvasunk,
Csak valami halk sejtés ígérte:
Eljő majd a mi elmúlt napunk;

Eljő majd bús visszagondolásunk
ideje is - s mégis, most, hogy eljött,
megtörten és rémüldözve állunk,
akkor gyermek, most két árva felnőtt.

S felettünk a vénbetűs napóra
mintha töprenkedve, sírva nézne,
emlékeztetvén szomorú szóra:
"Nincs nap, mely, ha elmúlt, visszatérne".

S közöttünk a búcsúzó november
Nyárból kiszólított levelekkel,
Külön-külön megtett út emléke,
S idegen élet, más szerelem éke.

Jékely Zoltán
 

Harsonák




Leszállt az éj kis falumra,
elhalkultak imák, el a nóták.
Az út szélén pihennek a
koldusok, kik az út hosszát rótták,
s ott messze, a dombok alatt
megtalálta bárányát a pásztor,
s szegény legény elmondja a
vallomást mit már elmondott százszor.

Holnap, mikor feljön a nap
a templomba megyünk, kicsi mátkám,
oda, hol a boldogságom
de sok évig olyan híven várt rám,
s ott az oltár színe előtt
fogadom meg az örök hűséget,
s megáldom az Istent, aki
mindörökre nékem adott téged.

Azon éjjel vihar támadt,
dörgött az ég, a zsúptető égett.
Édes mátkám, nem látlak én
ez életben soha többé téged...
Majd ha egyszer vége lesz e
szenvedésnek s a harsonák szólnak,
tán a szerelem tengerén
ring majd ez a tönkre futott csónak.

Gligorics Teru

Visszatér az álom




Sárba hullt szikra az ifjúság,
hová tűnt, ki voltam egykoron?
Remények, kalandok, víg tusák
emléke ásít a foncsoron.

Omlatag hamvába holt a múlt,
ködfüst az ábeli áldozat.
Szép holdam, csillagom megfakult,
zord idő vitte az álmomat.

De egyszer visszatér majd talán,
s győztesen tör át a gondokon,
érett kor hóderes hajnalán
friss széllel csókolni homlokom.

Szilágyi Ferenc Hubart

2015. január 24., szombat

Megállnék a mában



Puha csönd ölel. Jótékony homály.
A szél sem jár táncot a tölgy levelén,
ma nem mardos a múlt, jövőm se fáj,
jelenem szemében csillan a remény.

Lelkem falához bizalom tapad,
tesped, növekszik, mint köröttem a csönd.
Jaj, szívemnek, ez elnyűtt harangnak,
oly bizarr a hit, mely átjár és betölt.



Hétszer tíz év egy emberélet - félig elalszod, félig elfecsérled.

Kiss József

Élni hívom




Oh, gyáva ember, - gyáva az életét
Minden veszélyben menteni, fejveszett
Rémült futással hátrahagyva
Kis vagyonát örökölt hitével.

Oly gyáva, inkább ostoba - vakmerőn
Részeg szemekkel ront a halálnak és
Csurgatja vérét vén ugarra,
S otthon-ülő öregek dicsérik.

Káromlom a hőst, mert deli szolga lett,
Élősködőkért gyötri barom halál,
Kitüntetések büszke mellén,
S élni szeretne, de halni mer csak.

Káromlom a hőst felzokogó, bolond,
Dermedt sikollyal s élni hivom merész
Tépett szavakkal roskadozva,
Vészes időt lihegő tüdővel.

Kábult halandók hadja amint vonul,
Kiáltom, éber, holt napok ezredén:
Légy bátor - ember -: gyáva lenni,
Gyáva, de ember, egészen ember.

Sonkoly Béla

Eltévedtem...




Eltévedtem az élet dolgai között
és most már csak az álom lepleibe burkolódzom
mint egy óriás virág szirmaiba
Akár az ópium
altató, édes méreg ez.
Az ébrenlét percei egyre fogynak
és ébren is az álom arany rózsái vannak a szememen.
A világ
mindig kevésbbé szűrődik be hozzám
mint a fény
est közeledtén
a leredőnyözött ablak résein.
Észrevétlen, éj lesz nemsokára
s nem lesz belőle ébredés.

Szenes Erzsi

Este van




Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el sem tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? - felelj rá hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang dong: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl,
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid,
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.

Füst Milán
 

Álom üvöltő télben




Üvölt, sikolt a téli föld sok ezer
fájdalmas, mély, vértelen sebével,
amit a fagy ekéje belészántott.
lakói bogáncs és szúró Tűztövis
jég-törte kórókkal s halott tájon.

Az erdő vérszegény ágak temploma,
zúzmara-lepelben épp imádkozik,
fejére hull az éj, sűrű, vak sötét.
Fák alatt avartemető, lakója
kőkemény, fekete, halott vadmadár,
a tél fullánkja méreggel itatta.

Nem nyitok ajtót kopogó fagyoknak:
belém harapnak, mint falánk farkasok,
s a hazug jég öle, verme fogva tart.
Nyakáról álmodom lobbanó vérrel,
virággal telve akkor a rét, határ,
s magamba zárom a kibomló kertek
összes áradó rózsaszín illatát.

Csáky Anna

2015. január 17., szombat



Felpipiskedve
sem érek már szívedig.
Kinőttél engem.


Mi haszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke. Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebbülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres.
Jókai Mór


Visszanézek...



Itt vagyok még.
Ha szólalsz hát még hallom.
Itt állok még
az ébenfok fekete szélén.

Én nem tudom merre
ugyan föl, avagy le
visz e messzi lépcső?

És nem tudom vajon
gránit, kristály, gyémánt szikrás keménysége
tömörül-e súlyos, fekete fájában?

Vagy aludt szívekből
kálváriás, véres, fáklyátlan ingó út?
Csak elindulok.

Ám most még állok itt.

Lehet, hogy még királyom lennél.
Lehet, hogy a könnyeim is megszületnének
Lehet, hogy számodra isteni baldakint emelnék
s fényes palástodhoz csókkal kuporodnék
- hűs bálványa mellé imádkozó fakír -
szünetlen imával.
Lehet, hogy így a lábaidhoz omolnék
mámorom szertehullt mézes rózsáival...

Oh talán... talán még királyom lennél.

Nem tudom...
Csak megállottam a merő párkányon
- holdsütte kék ciprus - tán oly szomorúan
s ha szólasz, még hallom.
Most még visszalátok
Mert megállottam.
Mert még itt vagyok...

Kovács Mária

A gyilkos




A percek mint vén olvasószemek
úgy peregtek, fázott a homlokom
és égett, - sárga, zörgő lombokon
szóltak a széljátszotta ütemek.

Elbujt a hold, a kezem reszketett
és mind nagyobbra nőtt benne a kés,
fojtott a régi csók, az esküvés
és átkoztam szívem, mert szeretett.

Az ajtó nyílt... fehér ruhája
elsötétedett... megrebbent a szája...
csattant a hús... szívét ütöttem át.

Aztán nőtt, nőtt egy piros rózsa rajta
s én néztem amíg szép, hazug ajka
kékes-fehérre vált.

Környey Zoltán

Virág-illat-emlék




A szívem ma, mint egy ravatal,
Olyan virágos, bánatos.
Mint egy virág, olyan ma szívem...
...Valaki jön és rátapos.

Tán rózsa volt, piros és drága:
Vérző szerelem sikolya.
Talán a múltnak ábrándos virága:
Sötét pármai ibolya.

Szende szegfű, vagy buja tubaszál, -
Mindegy már. Lehúllt a porba.
Hiába esd az illatemlék:
Az idő jön és eltiporja.

Lányi Sarolta