2015. december 3., csütörtök



Ma nyakam köré tekeredett a szárszói csönd. Olyan sűrű és súlyos volt, akár a vihar előtti nesztelenség. Amidőn átléptem a küszöböt, az Ég vad erővel szakadt rám, mint ahogy a halk zenében a vészt jósló dobok szoktak megperdülni. A szertehulló múltad aranya csergett fájón szerteszét, de zörgő hullását csak én hallottam meg. Józan mérséklet járt-kélt a szobák közt, s nem akadt egy értő szem se, amely a vonat kereke által felezett ingujjad felé fordult volna. Siket és vak ma itt mindenki. Valaki gyors, gépies mozdulatokkal szedegeti fel a lábai elé szórt szószirmaidat, de nem látja, hogy úgy kéklesz és folysz a cserzett pergamenre vésett alázatos betűk között, akár a tinta. Én nem csak látlak, de érezlek is. Épp földre zuhansz. Könnyelmű kezek ejtettek el, mert nehéznek találták megnyíló lelkedet. Készültem lenyúlni érted, de megfogni nem tudtalak. Fénnyé váltál.
Az állomás felé vezető út torkára lépve kerestem a porban megkövült lábnyomaidat. Óvatosan, lassan haladtam előre, nehogy egyikre is rálépjek.
Fülsiketítő rianás rázta meg a két vágány fölött árválkodó délibábot. Vonatot nem láttam ugyan, de a távolból egyre csak felerősödött a keréksírás, majd újra csönd tekeredett nyakam köré. Olyan sűrű és súlyos volt, akár a vihar előtti nesztelenség.

Nincsenek megjegyzések: