2015. október 31., szombat

A Nirvánától Nihilig



A boldogság mulandó lélekgyönyör. Egy napon érzed majd, ahogy liánként kúszik szívedben a felismerés, hogy az eddig rád vetülő, szikrázó, és benned izgalmat kereső szempár egy másik, titokzatos arcot keres. Bár tekinteted tengerében mártózik meg, már nem téged lát, s ha megszólalsz, már nemcsak hogy nem érti, de meghallani sem képes az eddig tiszta, érhető beszéded. Ha pedig ő szólal meg, a szórések eddigi pompája alatt meghallod és megérzed a hűvös közönyt, az unott közömbösséget, a pállott hétköznapiságot, amely csak akkor látszik megszűnni, amikor erényeiden elsiklik, hogy hibáid özönét róhassa fel.
Hirtelen önmagadon kívül kerülve látod, ahogy egy szívfogason csüngsz, akár egy divatjamúlt posztókabát. Először az önmagát sirató egód hosszú csápokat növeszt, hogy minél erősebben tudj kapaszkodni a menni készülő lélekfalába, ám ezek a csápok úgy törnek, kopnak, mint az éles sziklaperembe fogódzó köröm a mélybezuhanás előtti pillanatban.
A menni vágyót nem érdemes feltartóztatni, hisz az őt csábító szirénhang úgy vonzza, mint láng a részeg éjjeli bogarat. Ha ideiglenesen marad is, csak szánalomból teszi, a szánalom pedig vagy mérgező váddá, vagy gyűlölt megalkuvássá dagad az emberben, és sosem szeretéssé.
Lejátszhatod ezerszer magadban a Nirvánától Nihilig tartó utadat, sem hozzáadni sem elvenni belőle nem tudsz már.
Legtöbben közülünk ilyenkor úgy vergődünk, vonaglunk kétségbeesve, mint a haldoklók szoktak, ha látják lassú, ám bizonyosan feléjük lépdelő elmúlást. Az ember azonban kiragadott a végtelenségből egy időtömböt, amelyet először durva vésővel véste, faragta, majd gyaluval gyalulta át, s tetszés szerint formálta pillanatforgácsokból percekké, órákká, hetekké, hónapokká, évekké, ezekkel mérve a születéstől a halálig tartó út hosszát. Az idő most is teszi a dolgát, s ha van erőd kivárni, egy napon láthatod majd, hogy bár újabb és újabb lángcsóvát vet a másikban a vágy, minél messzebbre került el tőled, az idő annál inkább megszépíti az anyagtalan emlékedet benne, míg végül belezuhan abba a felismerésbe, hogy minden új arcban, azt a régit, a te arcodat keresi. Kegyelemként megszerzed azt az elégtételt, ami akkorra már semmit sem fog jelenteni neked.

Nincsenek megjegyzések: