2015. szeptember 5., szombat



Már régen építem ezt a láthatatlan támfalat életem legszebb perceiből. Lassan haladok, mert van úgy, hogy hosszú ideig hiába keresgélek, nem lelem az alkalmas téglákat. Ilyenkor magamnak kell elkészíteni őket, ahogy a vályogvetők a sártéglát. Máskor meg csak az ölembe pottyannak hirtelen - egyszerre több is. Gyakran megesik az is, hogy ajándékba kapom őket másoktól. Megtehetném, hogy elmegyek mellettük, s hagyom, hogy az idő elporlassza ezeket az építőköveket. Nem teszem, mert célom van velük. Ami másnak hasznavehetetlen limlom, az nekem kincs. Szorgalmasan gyűjtögetem, gyártogatom, s ahogy apránként egyre magasodik a falam, ez újabb erőt ad az építésre. Már van akkora, hogy olykor, ha nagyon elfáradok, ha rogyadozik a lábam, s úgy érzem, hogy fogytán a szusz, akkor nekitámaszkodhatom megpihenni, lenyugodni. Olyan erők sokasodnak ebben az építményben, amelyek arra sarkallnak, hogy ne hagyjam abba a munkát. Ha majd egyszer végleg kiesik a kezemből a spakli, tudom, hogy - bár csak kevesek számára, de -, fellelhető, felismerhető lesz, néhányan majd rátalálnak a menedéket nyújtó falra, és azt is tudni fogják, hogy én hagytam a Földön. Talán folytatják is azt, amit én félbehagytam...Ez olyan különös fal, amely nem elválaszt, mint a legtöbb, hanem összeköt bennünket.

Ágnes B Erdei

Nincsenek megjegyzések: