Elakadtam
a fák közt
s néztem,
hogy ők is várnak,
de az ő
szárazságukat
itatja
már a rózsás köd oszló harmata
és
tikkadt szájuk meleg rüggyel telik.
S a
lázas éjszakák fájdalma
nem
kérdezi honnét jön, kitől.
A szél
zizeg,
a
fakadás hullámzik rajta.
S én
köztük állok.
A szívem
úgy ver, fel akarok kiáltani,
de
torkomban hamuvá pernyed a szó.
És
sohasem tudhatod meg,
hogy
melletted álló fa akartam lenni,
kérdésnélküli
tárt vágyakkal
sebzett,
boldog szájjal.
Hacsó
Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése