2015. szeptember 5., szombat

Koldus-üresen



Ma elővettem a régi leveleket,
amelyekben kincset, pompát küldtél nekem,
bársonyos betűkelmét, puha szóselymet,
hogy legyen majd mibe fogóddzon a lelkem.

De ma nincs erőm. S bár szemeimbe merülsz,
olyannyira, hogy már-már látom az arcod,
tudom, hogy hamarosan menni kényszerülsz,
és szétválunk, miként híd között a partok.

Te ott nyugszol majd az idők örök mélyén,
ahonnan semmilyen fénylő remény nem int,
én a purgatórium lángjában égvén
megtanulhatok élni nélküled megint.

6 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Tudom kihez szól ez a versed. Átéreztem minden sorát, nagyon szomorú. :(
Ölellek

Névtelen írta...

"Tóth Zoltán Zoka
Valamikor

Valamikor el kell kezdeni,
Abbahagyni, elfelejteni
A szépet is, a rosszat is,
Legyen úgy, hogy csak volt,
Élni mindent újra újnak,
Álmot élni, egy valósat."

Kedves Daniela, bár műved lehangol, (főleg a vége),
mélyen érzem mégis fájó szépségét.

Úgy gondolom, a megfelelő ellensúly a fenti idézet.
Mert mindig van tovább. És még. Akkor is, azért is!

Mindemellett örülök, hogy olvashattalak.
Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Köszönöm, Zsuzsi a nagyon jóleső, együtt érző szóölelésedet.
Viszont ölellek

Vörös liliom írta...

Le vagyok sújtva, kedves Barátom. :( Az egyik legjobb Barátom készül átmenni a túlsó partra, és én nem tehetek mást, mint integetni Neki. Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy az élet véges, és amikor a vég hirtelen lecsap, a felismerés felér egy lélekhalállal.
Köszönöm az idehozott, örök érvényű, szép sorokat, és persze, nem utolsó sorban köszönöm, hogy itt voltál.

Szeretettel: Daniela

Névtelen írta...

Így már értem... és sajnálom.
-aK-

Vörös liliom írta...

Őszinte szívből köszönlek.