2015. szeptember 26., szombat

Megmarva és megmaratva




Jaj, nem tudjuk mi már egymást meg nem marni!
Nem tudjuk mi már kóró szívünket
illatos virág virágának mutatni.

A fájás, a csönd és a csöndes fájás
kegyetlen kegyű sötétlő fény,
halódó lelkünknek a kivirágzás.
Viráglétedet vágykardommal
én mindig, mindig lekaszálom.
Nincs szerencsétlenebbül szerencsés,
boldogtalanabbul boldog,
mosolyogva vicsorító sors
se itt, se a túlvilágon.
Bosszantó örömünk, álruhás közönyünk
szorítja egyre, üti napjainkat,
térdre kényszeríti, imával veri,
gondolatból születő, beszéddé cseperedő,
átkokkal áldó szópapjainkat.
Mi végre a vég, ha a kezdet is vág?
Miért bújik ki földből a mag,
ha tüskével szúr a legszebb virág?
Miért kell az Isten, ha tapossa a hátunk?
És miért ölel a verés, az egyetlen társunk?

Jaj, nem tudjuk mi már egymást meg nem marni.
 Nem tudunk futni mi már
sem elébe, sem előle,
kár erőlködni, kár tagadni, kár akarni.

Millei Lajos 

Nincsenek megjegyzések: