2015. szeptember 19., szombat

Ma virrasztok

A táj oly csüggedt, könnyszagú, komor,
régi örömét benőtte a gaz,
hol rügyet bontott nemrég a tavasz,
ott most a kín két térdére omol.

Nem ringat a szél se pipacsmezőt,
sem érő vetést, se búzaföldet,
a néma csönd ekéire görnyed,
s onnan lesi a jajgató erdőt.

Odanézek én is, s a bú fölönt.
A fűrész foga újabb berket rág,
zokogva hull a földre minden ág.
Rég látott szemem ilyen vér-özönt.

A szégyen, s a düh villáma fúr át,
s följajdul a ríni tudó lélek.
Holtan terül elébem az Élet.
Az EMBER ölt a tájra gyászruhát.

2 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Szomorú vers, szomorú sors.
Ölellek.

Vörös liliom írta...

Hallottam az erdő zokogását, Zsuzsi... iszonyúan fájt. Még most is kísért a látvány.
Köszönöm, hogy itt voltál, olvastál.
Viszont ölellek.