2015. szeptember 19., szombat

A fa halála



Elszakítva társaitól,
magányosan hajt a fa.
Hogyha suttyó szél cibálja,
akkor sincs egy jajszava.

Mert gyümölcsöt sose terem
a természet vad fia,
nagylelkűen elkerüli
a siheder-maffia.

A derék fát nem zavarja
fanyalgók mord fintora,
mivel néha-néha akad
egy-két vidám cimbora.

A nyár fészket épít rája
megszépítve életét,
hallgatja a rigófüttyöt,
fülemüle énekét.

Egyszer pálcát vágtak róla,
mert egy gyermek hibázott,
majd szerelmes ifjú tépett
róla nyíló virágot.

Árnyékában megpihenni
néhanapján lehever,
akit elnyűtt a kapanyél,
vagy az olcsó bor lever.

Kérgének mély barázdáit
belepi az úti por,
ráncosodik a homloka,
mint akit a bú tipor.

Ágai magasba nyúlnak,
égi fényre törne már,
bársonyujjal kényezteti
a nap, amíg körbejár.

Éjjelente sugdolózik
lombja közt pipiske szél,
s pironkodva puhatolja,
hogy az ősz mit is beszél…

Leveleit minden évben
elviszi az első fagy,
s deres ágak elvacogják,
hogy az élet gondja nagy.

Ám a pezsgő kikelettel
rügyet fakaszt a remény,
s virágdíszbe öltözteti
csipkeruha-költemény.

Úgy lép át egy évszázadon,
mint egy percen, átszalad,
amikor egy gyanús csapat
tűnik fel a fánk alatt.

Majd felhördül egy láncfűrész
a nagy csendet törve meg,
s harmatkönnyet ejtenek ott
a bánatos zöld szemek.

Erős törzse nagyot sóhajt,
sírva reccsen, verve dűl,
még a föld is beleremeg,
mikor rajta elterül.

Beteljesült a végzete,
nem sajnálja senki se,
nem tartanak gyászbeszédet,
nem szól érte szent mise.

Szomorú a fának sorsa:
kapzsi ember írtja rég,
rőt tüzénél meg sem hallja,
hogy a hasáb sírva ég.

Szilágyi Ferenc Hubart

Nincsenek megjegyzések: