2015. augusztus 14., péntek

Mint ki fényt lop




A hajnallal együtt osontam el.
A mező még aludt. Nyugodt álma volt.
S mi néztük egymást párás szemekkel,
mint az örök-árvák, szolga angyalok.

Egy szót se szóltunk. Lelkünk se mozdult.
Néztük egymást, mint megbékült halottak,
s amíg mi a csöndet dagasztottuk,
a holt peronon kányák civakodtak.

Így húztak el felettünk az órák.
Vonatom, akár a favágó fejsze,
csattogtatta folyvást altatóját:
"ha elmegyek, vajon fájsz-e, felejtsz-e?".

Betelt a sors. Karod búcsút intett,
s bár vágyaid mind nyomomba szegődtek,
mint pogány szívektől az istenek,
suhantam egyre távolabb tetőled.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kedves Daniela, ez annyira eredeti, hogy szabályszerűen magam előtt látom az egész verset, beleértve a kányák civakodásának zaját is.
Szerintem nagyon jó, és örülök, hogy olvashattalak. Megint.
Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Nincs is nagyobb öröme egy tollforgatónak, kedves Barátom, mint látni, hogy írása hitelesen visszaadja a valóságot, és a megörökített pillanatmetszetet az olvasó épp úgy látja, mint valaha Ő. Az ilyen vélemények szilárd építőkövek számomra, ezért nem tudok elég hálás lenni értük.

Tiszteletteljes szeretettel ölellek jöttödért.

Daniela