2015. július 12., vasárnap



Kedves, ha elhúzod rólam éltető tekintetedet:
megszűnik perc-életem, s mint homunkulusz
kit alkotója lelke elhagyott - dermedt bábként
zuhanok vissza árnyékéletembe. Nem hiányzol
nekem, nem is kereslek: hiszen nem élek! Talán
alszom, valami süket értelmetlen Lét foszló
karjaiban. Nincsenek vágyaim, oh nem is emlékezem!
És ködös árnyékéletemben mint testetlen álom
valószerűtlen gomolygása közt - hirtelen
ijedt dobpergést hallok
lármát és sikoltást és kürtöket
és vacogó félelemmel érzem közeledésedet...
S mikor kigyúlnak fölöttem szemeid
lidérclángjai - hirtelen felsikoltok
mint aki szennyes fájdalom közt születik.
Felsikoltok s kitárom feléd jajgató
karjaimat és őrjöngve követelem
életem jogát! és szerelmem jogát! és
mozogni akarok és szeretni akarok és
futkosva lobogva kiáltozva élni akarok!
Óh, már élek, már fáj a halál. Már fáj
telhetetlen vágyakért esengő testem
kimerülése, fáj mosolyok halványulása, szavak
ritkulása, fáj a robogó élet tépő-taszító
ökle, óh fáj fáj fáj az iszonyatos mulandóság!
Fáj... de minden fájdalom lassú önkívületbe
hull. Már ellobogtak fölöttem varázsos
szemeid. S már újra alszom
fájdalomtalan áloméletem
foszló karjai közt.

Török Sophie

Nincsenek megjegyzések: