2015. június 13., szombat

Amiből a sóhaj támad



Szívemnek ősi erdejét
Magas kerítés védte eddig.
Lerontom. Ó, hiszem, hiszem:
Akad még tán kíváncsi szem,
Lesőn, vajh mit lát bent elébb:
Közönségest, vagy... földfelettit?

Hát nem. Színes, tüzes reményt
Kíváncsiság sose is élessz.
Benézni, ó minek? Ne tedd.
Üres, üres a rengeteg.
Falát ledöntém az imént,
S bent? Minden ember szíve véres.

Ó volt, ó volt, hogy egykoron
Zúgó viharszél járta által
S rátámadt szörnyű tengerár,
Hogy azt hivém: most! most megáll.
De ma? Kitisztult ég s orom,
S én lenn a völgyben szürke bárddal.

Egy szürke bárd. Sok barna fa.
Sok sárga lomb. És sok, sok emlék.
Pirosló lánggal ó regélj
Pattogva fám, ha jő a tél,
Ha jő a tél ezüst hava:
S én ázva-fázva elpihennék.

Most csönd. S szívemnek erdején
Hány számüzöttem, hány halottam!
Kígyóraj, tigrishad helyett
Kiholt vadon, mi rámmered.
S ezer vad indulat helyén:
Csitt, Csitt! Egy szív ver elhagyottan.

S tanul. Tanulja gyászdalát.
Csak ránca már, mi kínja hajdan,
Jövőt sirat és multot ás.
Zenét hozzá bősz tombolás
Emlékké foszló jajja ád
Egy tompa, elfuló sóhajban.

A mult sohajja... Ó, de nem.
Tünődni mért letűnt világon?
Gyúlölni mért? Szerettelek.
A szél sóhajtott... ég veled.
Ó, hogy az én bús szellemem,
Szelíd, jó szellemem megáldjon!

Gellért Oszkár

Nincsenek megjegyzések: