2015. május 10., vasárnap

Vissza ne nézz!



Volt már úgy, hogy visszamentél oda,
hol valaha rég az időd kinyílt,
hol minden tavasz hajadba fonta
a buja ívbe rád hulló idillt?

Hol úgy ringatott ölében anyád,
mint a jó szagú szénát a szekér.
Ugye, ma mindened odaadnád
a múlt kapuján átlépett percért?

Jaj, ne tedd. Csak még inkább fog fájni,
hogy ott már minden tilt és megtagad.
Hiába adnál cserébe bármit,
ott idegennek éreznéd magad.

Ha nem hiszed el, próbáld ki bátran.
Látom, égeti kezed a kilincs,
ósdi kulcsod csikordul a zárban,
de odabenn immár egy lélek sincs.

A roskadozó, hűlt falak között
nem köszön vissza az ismerős hang.
Ha hallottad is, csak szíved nyögött,
s úgy vert fájón, mint vassal vert harang.

Látod? Én megmondtam. Jártam már ott,
és hosszan sírtam, némán, befelé,
s míg lelkem fanyar könnyekben ázott,
lecsuktam végleg a múlt fedelét.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

"Tanulj meg elengedni, ahogy egy ujjadra hurkolt léggömböt szélnek eresztesz: hadd szálljon, legyen az égbolté, a felhőké. Ezt rendszerint akkor tudod megtenni, ha megpillantasz valamit, amit a léggömbnél fontosabbnak vélsz, és meg akarod fogni. Akkor a régit az útjára engeded. Észre sem veszed, hogy kinyíltak az ujjaid."

(Müller Péter)

Kedves Daniela, bennem nagyon mély nyomot hagyott ez a műved, mert lelkemmel pontosan érzem a tartalmát.

Köszönöm, hogy olvashattalak.
Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Köszönöm, kedves Barátom, hogy míg olvastál, a versben éltél. Jó látni, hogy hagytad megérintetni a lelked még akkor is, ha epeízű visszarévedésem keserűvé tette benned is az érzést. Nem egyszerű elfogadni, hogy a múlt szépsége immár csak az emlékeinkben él, de egyszer (boldogságunk érdekében) muszáj lecsukni a múlt fedelét.

Szeretettel: Daniela