2015. május 16., szombat

Mert tengerembe merültél



Mosolygó hittel a sorsom elé raklak,
s leveszem múltadról hitetlen köpenyed,
ha nem leszek már, majd a halálnak adlak,
hisz életem nélkül nem lehet életed.

Belefolyt a léted zúgó tengerembe,
hol acsarkodó hullám csapdossa hátunk,
hajtsd hát dacos fejed óvó tenyerembe,
s ha nem hagylak élni, az lesz a halálunk.

Terítsd vállaidra a jövőnk ruháját,
nem baj, ha megkopott, sárfoltos is talán,
hisz éppen az adja becsülendő báját,
hogy használtan hever az élet asztalán.

Próbálták már mások előtted e gúnyát
lélekfényben mosni, s kivasalni szépen
de addig áztatták, szappanozták, gyúrták
míg elszakadt vászna recsegve középen.

Szerelemcérnával s tűvel a kezedben
jöttél Te akkor, hogy befoltozd a lyukat,
nem mondom, hogy szép lett, vagy hogy érintetlen,
de tátongó űrt e szövet már nem mutat.

Repedéstől vérző, közös terítőnkre
vágyó akaratunk hímezzen virágot,
vigyázzon a Sors az el nem folyt időnkre,
s Isten adjon hozzá élhető világot.

Millei Lajos

4 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Szép vers. Köszönöm, hogy olvashattam. :)

Vörös liliom írta...

Én köszönöm, hogy olvastad, Zsuzsi. :)

Névtelen írta...

Amikor olvastam a sorokat a mely aterzes es megrendules szolalt meg bennem. Sokszor erezzuk, hogy a masik nelkul semmik vagyunk. De Isten hordoz minket orok tenyeren.

Millei61 írta...

Hálás tisztelettel köszönöm, kedves olvasó a versem méltatását. Jóleső érzéssel olvastam a hozzászólásodat, mert kiviláglik belőle, hogy a lélek embere vagy.