Sugaras
a fejem s az arcom,
Amerre
járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom
az alvó Párist,
Fényével
elönt a hajnali Nap.
Ki
vagyok? A győzelmes éber,
Aki
bevárta, íme, a Napot
S aki
napfényes glóriában
Büszkén
és egyedül maga ragyog.
Ki
vagyok? A Napisten papja,
Ki
áldozik az éjszaka torán.
Egy vén
harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap
vagyok, de pogány pap, pogány.
Harangzúgás
közt, hajnalfényben
Gyújtom
a lángot a máglya alatt,
Táncolnak
lelkemben s a máglyán
A
sugarak, a napsugarak.
Evoé,
szent ősláng, Napisten.
Még
alszik itt e cifra rengeteg,
Én
vártam, lestem a te jöttöd,
Papod
vagyok, bolondod, beteged.
Sápadt
vagyok? Piros sugárt rám.
Boldog
Ad-üköm pirosabb legény
Volt,
ugyebár, mikor papod volt?
Hej,
sápadok már ezer éve én.
Szent
Napkeletnek mártirja vagyok,
Aki
enyhülést Nyugaton keres,
Táltosok
átkos sarja talán.
Sápadt
vagyok? Óh, fess pirosra, fess.
Gyűlölöm
dancs, keleti fajtám,
Mely,
hogy kifáradt, engemet adott,
Ki
sápadtan fut Napnyugatra,
Hogy ott
imádja Urát, a Napot.
Hogy
volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a
fényt, lángot, meleget,
Keresek
egy csodát, egy titkot,
Egy
álmot. S nem tudom, mit keresek.
Keleti
vérem, ez a lomha,
Szomjúhozóan
issza Nyugatot:
A
Napisten legbúsabb papja,
Rég
kiszórt, fáradt sugara vagyok.
Egy nóta
csal. Rég dalolhatta
Szent
Ázsiában szép, vad, barna lány,
Egy
illat űz, csodavirágból
Lehelte
tán be egyik ősanyám.
Valami
ősi, régi rontás
Száll
előttem s én lehajtom fejem,
Várok
valamit. S amit várok,
Nem
dicsőség, nem pénz, nem szerelem.
Mit várok?
Semmit. Egy asszony
Utamba
állt és néha csókot ad:
Sohse
látott ez a csókos Páris
Betegebb
és szomorúbb csókokat.
Várok.
Lesz egy végső borzongás,
Napszálltakor
jön, el fog jönni, el
S akkor
majd hiába ébresztnek
Könnyes
csókkal és csókos könnyüvel.
Elmúlik
a Napisten papja,
A
legfurcsább és a legbetegebb,
Aki
fáradt volt, mielőtt élt
S aki
még Párisban sem szeretett.
Evoé,
szent ősláng, Napisten,
Kihuny a
láng, Páris riadva zúg,
Új
csatára indul az Élet,
A
nagyszerű, a pompás, a hazug.
Én is
megyek, kóbor, pogány hős,
Új,
balga Don, modern, bolond lovag,
Ki, mi
van is, irtja, kiszórja
Önlelkéből
az áldott álmokat.
Sugaras
a fejem s az arcom,
Zúg a
harang, megyek lassan tovább:
Megáldozott
a dús Párisnak
Kövein a
legkoldusabb nomád.
Ady Endre