A szökevény

Ligetünkön túl az ég sebes árja

egyre dühösebben örvénylik, habzik,

vad haragja a várost körbejárja,

s a lombhidak alatt földig meghajlik.

Járdához simulva kúszni kényszerül,

de tovább robog. Majd megáll. Megdermed.

Egy meredélyhez ér, ám ott felpezsdül,

s újult erővel friss haragra gerjed.

Új utat vág magának. Át a csenden,

mint kinek ereje végtelen, örök.

Mígnem észrevesz. Megáll velem szemben,

majd eltűnik a hárs árnyai mögött.

Mély tisztelettel üdvözöllek, eső! Köszöntelek, égi pöttyenések, vonuló felhők morzejelei... Ne is nézzétek őket felnőtteket, vízcsepptől félőket, ahogy futnak-menekülnek előletek ernyőjük oltalmába, házuk fedele alá. (...) Kedves csöppek, ti csak nekünk estek, akiknek még bőre örömmel fogadja alig észrevehető érintéseteket... Ti vagytok az állandóság, a mindig másnak és mindig ugyanannak érzékeny egyensúlya, a jelen idő, amit egyes szám első személyben csak mi merünk végigélni, felosztva és megnyújtva a tünékeny pillanatot, ahogy a tenger osztja meg magát újra meg újra felcsapódó tarajos hullámokba.

Örkény István

Egy perc csupán…

Megint hajnal. A parkon át

valami illat száll felém,

orromba kúszik, ó, galád,

ha tudnám, vagy ha érteném,

mit mond e szusszanásnyi csend,

melyik e bódító virág,

talán csak a fülembe cseng

a hang, vagy régről visszavág

egy múltba fulladt, halk hiány…

De felemel (mint nincstelent

a lesz talán…) e szép nyitány,

a hang, a fény, a lent, a fent

most fogva tart. Egy perc csupán

míg átérek az édenen,

s az utca túlsó oldalán

már nyoma sincs, csak érkezem.

Nagy Ilona

Egy párisi hajnalon

Sugaras a fejem s az arcom,

Amerre járok, száll a csönd, riad,

Fölkopogom az alvó Párist,

Fényével elönt a hajnali Nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,

Aki bevárta, íme, a Napot

S aki napfényes glóriában

Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,

Ki áldozik az éjszaka torán.

Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.

Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben

Gyújtom a lángot a máglya alatt,

Táncolnak lelkemben s a máglyán

A sugarak, a napsugarak.

Evoé, szent ősláng, Napisten.

Még alszik itt e cifra rengeteg,

Én vártam, lestem a te jöttöd,

Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.

Boldog Ad-üköm pirosabb legény

Volt, ugyebár, mikor papod volt?

Hej, sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,

Aki enyhülést Nyugaton keres,

Táltosok átkos sarja talán.

Sápadt vagyok? Óh, fess pirosra, fess.

Gyűlölöm dancs, keleti fajtám,

Mely, hogy kifáradt, engemet adott,

Ki sápadtan fut Napnyugatra,

Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,

Imádom a fényt, lángot, meleget,

Keresek egy csodát, egy titkot,

Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,

Szomjúhozóan issza Nyugatot:

A Napisten legbúsabb papja,

Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta

Szent Ázsiában szép, vad, barna lány,

Egy illat űz, csodavirágból

Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás

Száll előttem s én lehajtom fejem,

Várok valamit. S amit várok,

Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony

Utamba állt és néha csókot ad:

Sohse látott ez a csókos Páris

Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,

Napszálltakor jön, el fog jönni, el

S akkor majd hiába ébresztnek

Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,

A legfurcsább és a legbetegebb,

Aki fáradt volt, mielőtt élt

S aki még Párisban sem szeretett.

Evoé, szent ősláng, Napisten,

Kihuny a láng, Páris riadva zúg,

Új csatára indul az Élet,

A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,

Új, balga Don, modern, bolond lovag,

Ki, mi van is, irtja, kiszórja

Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,

Zúg a harang, megyek lassan tovább:

Megáldozott a dús Párisnak

Kövein a legkoldusabb nomád.

Ady Endre

Nem engem szeretsz

Mert szeretlek, szándékom dacára

átlépek saját akaratomon.

Ha túlfeszül is gőgöm határa,

gyermekként csüngök kényes szavadon.

Ha szeretnél, ezt el sose tűrnéd.

Nem latolnád önzőn a lelkemet,

nem oltanád el ábrándom tűzét.

Míg így szeretsz, magadat szereted.

Akartalak…

Mindennél jobban, mindenkinél jobban. Megtalálni, felfedezni, szeretni. Veled lenni, megélni az életet. Akartam. Akartalak. Aztán mást is akartam. Felejteni. Nem szeretni. Elveszíteni az úton, nem gondolni rád. Soha, soha, soha. Soha nem tudni rólad. De nem lehetett. Nem lehet. Felejteni, nem szeretni, elveszíteni. Csak egyet lehet. Megtalálni. Újra és újra és újra.

Szeretni.

Csitáry-Hock Tamás

 
 

Térdepléseim

Csak a múltat látja tisztán az ember,

a többi fényt vár, esők és ködök,

míg a Nap bevilágít egyszer;

gyógyulna már, mi szívemben törött.

Hold-arcú magam papíron százszor

megtelt és fogyott, miként az idő,

csak rólad írni nem voltam bátor,

indát remélek, holnapra kinő.

Addig suttoglak, és szüntelen ások,

magamban vájva mélyednek odút,

melengetni, mi csontig kifázott;

hajadban virág, hol meg koszorúk.

Bíbor Kata

Szelídítsd meg!

Szelídülj hozzám, ne mindig máshoz,

hisz mindenki más könnyedén elhagy.

Áldozatod a szemükben nem nagy,

s a beálló baj majd téged átkoz.

Szelídíts meg, hogy legyen kit félnem,

mert Isten hozzám túlon-túl gyengéd,

de mintha mindezt magadért tennéd,

ha nem lát senki, hajolj le értem.

Szelídíts meg egy mozdulat által,

és ismételjed, míg biztos leszek.

Alászállhatnak föntről az egek,

övezz tagadott, elviccelt szárnnyal.

Szelídülj hozzám, legyél a lényeg,

a forma mélyén rejtőző titok,

a végső szó, ha magamra nyitok,

tükör, ami a szemeddel néz meg.

N. Horváth Péter

Végül

Végül, minden mit akarok

enyém lesz egyszer,

fényt a tisztaság ad,

hitet a parányi siker.

Egy ékszer feszül testemen

amit te adsz,

szememből könnyet

mégis mi fakaszt?

Álommá szilárdultak

a törekvések,

szétszórt hangokká

a belső parancsszavak.

Könnyes arcom is

utánuk dobnám,

ha vissza nem tartana

a mozdulat.

De lám,

az első napsugár

mosolygó arcot talál.

(Majd száz dolga után rohan.)

Minden jól van már!

Csak egy a baj:

az érted reszketők

táborába léptem,

hát szorítsd jobban a kezem,

Vigasztalj!

Kozák Vilma

Vízgyűrűk

Ne sírj, ne sírj, csak álom volt,
csöppet sem érett, átgondolt;
játék a széllel, éretlen
játék egy másik életben,
simítása egy illatnak,
dallam, hogy verssé írhatlak,
áradó, tiszta kék ének,
íze a csöndes békének,
képzelt mezőkre nyármorzsák,
élni egy percnyi bátorság,
színes, szerelmes oldatban
hit, hogy ma másik holnap van,
s díszlet a vízben játszó Hold...
ne sírj, ne sírj. Csak álom volt.

Hepp Béla 

Csak lábadtól félek

Mondhatsz akármit. Árulj el galádul,

csepegtesd lelkemre szavaid mérgét,

bár örvénylik, szikráz, s mélyemig szétég,

nem félek a szádtól.

Pillantásod ostora veszedelmes.

Gyűrűzik benne a zsarnoki szeszély,

de átlátok rajta... átlátok, ne félj,

hű vagyok szemedhez.

Nézd, milyen erős, szent hit ébred bennem.

Noha öntörvényed korlát és határ,

kergess el, üldözz, a karod visszavár.

Karodat szeretem.

De jaj, miért lépsz ilyen sietősen?

Lábadtól félek... félek... nem szeretem,

mert szívem érzi, egy gyilkos reggelen

az visz majd el tőlem.

Vágó Mártához írt levéltöredék – Pest, 1928, okt. 10.

Kicsikém, az Atyaúristennel szemben lehetsz csökönyös szamár, mert én ott közben járok érted, de velem szemben nem lehetsz más, mint szelíd, jóságos és megnyíló ember, amilyennek megismertelek és amilyennek mindig ismerni akarlak karjaim között.

Kicsim, Márti, darabos szántóimon aranyos boronám. Engedd, hogy orvosod legyek, hogy meggyógyuljak. Engedd, hogy napos völgybe vettessem, hogy bő, tékozló termésed legyek. Engedd, hogy jó légy, hogy erős legyek.

József Attila

Visszanézek...

Itt vagyok még.

Ha szólasz hát még hallom.

Itt állok még

az ébenfok fekete szélén.

Én nem tudom merre

ugyan föl, avagy le

visz e messzi lépcső?

És nem tudom vajon

gránit, kristály, gyémánt szikrás keménysége

tömörül-e súlyos, fekete fájában?

Vagy aludt szívekből

kálváriás, véres, fáklyátlan ingó út?

Csak elindulok.

Ám most még állok itt.

Lehet, hogy még királyom lennél.

Lehet, hogy a könnyeim is megszületnének

Lehet, hogy számodra isteni baldakint emelnék

s fényes palástodhoz csókkal kuporodnék

- hűs bálványa mellé imádkozó fakír -

szünetlen imával.

Lehet, hogy így a lábaidhoz omolnék

mámorom szertehullt mézes rózsáival...

Oh talán... talán még királyom lennél.

Nem tudom...

Csak megállottam a merő párkányon

- holdsütte kék ciprus - tán oly szomorúan

s ha szólasz, még hallom.

Most még visszalátok

Mert megállottam.

Mert még itt vagyok...

Kovács Mária

Mert tengerembe merültél

Mosolygó hittel a sorsom elé raklak,

s leveszem múltadról hitetlen köpenyed,

ha nem leszek már, majd a halálnak adlak,

hisz életem nélkül nem lehet életed.

Belefolyt a léted zúgó tengerembe,

hol acsarkodó hullám csapdossa hátunk,

hajtsd hát dacos fejed óvó tenyerembe,

s ha nem hagylak élni, az lesz a halálunk.

Terítsd vállaidra a jövőnk ruháját,

nem baj, ha megkopott, sárfoltos is talán,

hisz éppen az adja becsülendő báját,

hogy használtan hever az élet asztalán.

Próbálták már mások előtted e gúnyát

lélekfényben mosni, s kivasalni szépen

de addig áztatták, szappanozták, gyúrták

míg elszakadt vászna recsegve középen.

Szerelemcérnával s tűvel a kezedben

jöttél Te akkor, hogy befoltozd a lyukat,

nem mondom, hogy szép lett, vagy hogy érintetlen,

de tátongó űrt e szövet már nem mutat.

Repedéstől vérző, közös terítőnkre

vágyó akaratunk hímezzen virágot,

vigyázzon a Sors az el nem folyt időnkre,

s Isten adjon hozzá élhető világot.

Millei Lajos

Múlnak a napok...

Múlnak a napok, a hetek,

már egy éve is elmúlt, hogy utoljára láttalak.

Nem tudlak eltemetni, kinősz a földből győzedelmesen

mint az elvetett búzamag

s ezek a rohanó hetek, hónapok csak arra jók,

hogy megérleljenek díszesebbé, szebbé mint valaha

s újra Te légy a mindennapi kenyerem

meg arra is,

hogy befonj mint a szőlőindák a szőlőhegyet

s borrá válva Te légy az italom.

De mérgezett kenyér ez és mérgezett ital,

s mert én nem tudlak megölni Téged,

így ölsz meg Te engemet.

De ha a halál vagy is

akkor is elfogadlak!

Szenes Erzsi