2015. április 5., vasárnap

Szonett



A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig s mélyen sohajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap
S tüzet lehell a bimbók szűzi mélye.

Rád gondolok, ki vársz még rám remélve,
 Ifjúságod fénylő fái alatt,
Halk arany ágak hozzád hajlanak
S szived reszket s zeng vágyaid zenéje.

Oh, vársz s mosolygsz a fák közt, drága úrnő,
De arany parkod árnyán már a bú nő,
Mérges bogyójú, vad, sötét növény...

S jaj, tán mire elérlek, tépve, verten,
Jajdúló szél vonaglik át a kerten
S az esti fák közt kialszik a fény...

Tóth Árpád

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szép ez a verse Tóth Árpádnak. Az Esti sugárkoszorú c. költeménye után vált az eigyk kedvencemmé Ady mellett. Annyira megérintenek a költeményei, és a szineztézia fogalmát az ő verseinél tanultam meg. :) Örülök, hogy olvashattam.

Ölellek:
Zsuzsi

Vörös liliom írta...

Tóth Árpád sokat tud adni egy-egy verssel. Egyáltalán nem látni verseiben a körzőket, vonalakat, pedig ott vannak, és mégis sodor a versbe rejtett léleküzenet. :) Rajongok az ilyen versekért én magam is.
Köszönöm, hogy itt is megálltál pár pillanat erejéig.

Viszont ölellek:
Dana