2015. április 12., vasárnap

Szavak egy Költőnek


Egyszerre lett arcmásod:
vád és valóság,
egy létező teremtés
a tér nélküli végtelenben,
egy kettősségbe oltott
anyag és szívdobogás,
mit „semmi ágán”* redőz a bizonyság.
Fényben sétálsz,
véled együtt dolgozik a
mélység zaja,
olyan világba omlik az értelem,
hol a hang, magát ropja.
Rommal betakart szavaid,
nyelvet adnak a gondolatnak,
s papírodra szegelt fércek láttán,
a világ peremén álmodó párkák,
csendes szívvel bólogatnak.
Benned készül a beszéd,
mi szélbe susogja léptedet,
már tudom:
neked nem,
nekik lesz nehéz
visszájára fordítani a végtelent.

Válaszolnál. Kimondod önmagadban,
én… hallgatnék,
de főt hajtok egymagamban…

Forró Hajnalka

Nincsenek megjegyzések: