2015. április 18., szombat

Sosem volt szárnyadat siratom



Illanó Élet, oly aggódva nézem
pilláid alatt a ráncokat,
megverte eső, s Nap pingált bőrödre
vágyfestékbe mártott rácsokat.

Megálltál néha, és rád ült az érzés,
e röggel telt út tán mérgezett,
mert lelked faláról penészcafatban
mállik le számos emlékezet.

Kacagni vágytál, de könnycseppek ölén
jajongva szédül, nem ring mosoly,
álmok terén az üres zsebű élet,
elkaszált lábú hadifogoly.

Térden- állva, kúszva haladtál tovább,
hogy elérd a remélt szárnyakat,
repülni vágytál, de szárnyaid hegyét
már megcsókolta az alkonyat.

Csók csonkolta szárnnyal vergődsz így tovább,
s ha felkap egy játszi, lenge szél,
azt hiszed, repülsz, a felhők közt jársz te,
de szemérmed erről nem beszél.

Millei Lajos

2 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Szép, szomorú vers.

Vörös liliom írta...

Csak egy szomorú pillanat metszete ez, Zsuzsi. Tetszett, ahogyan a Költő megörökítette. :)