2015. április 12., vasárnap


Elidőztem magamban ennél az emléknél. Aztán Széthajtogattam a kezemben tartott papírlapot. Görcs szorította össze a szívemet, amint végigolvastam. Ismeretlen volt az írás, a nevét sem írta alá, aki írta.

"Attila, esemény lettél életemben, s nem tudok Reád Könnyek nélkül gondolni, csakúgy, mint apám halálára, akinek jelenvalósága rég emlékké vált s mégis felsír minden álmomban és minden ölelésemben. Úgy fájsz nekem, édes kicsi fiam, hogy olyan kicsi és sápadt vagy és ha mindig melletted lennék, azt hiszem mindig sírnék, mert nem látlak!
Az, hogy annyit tudsz a szerelemről, onnan van, hogy költő vagy s amit szólsz róla, nem filozófia az, de költészet! és Te nem is tudod, de mikor nem is szóltál, csak figyeltél, még akkor is úgy daloltál, ahogy én azt még sosem hallottam! Sírnom kell folyton, mert nem tudlak meghallani és mert csak emlékeimben tudlak szeretni. Én apámhoz sem voltam jó, talán ezért nem szabad máshoz sem annak lennem! Mikor ő úgy szólt hozzám, "mein Kind", ez ugyanúgy megkeményítette  a szívemet, mint mikor Te költő ajkad hívott: "Gyere kedveském!" - Én úgy emlékszem Rád Attila, de úgy, mit kereshetek én ezentúl más férfinél? - Bizony, elloptad a hegedűm titkát, tartsd meg kérlek, nem akarom többé a hangját hallani.
"Ha nem szeretsz, úgy én szeretlek" de ne félj, nem takarlak be többé szomorúságom szürke ködmönével, mégha Te melegednél is alatta! Te olyan nagyon szomorú vagy, hogy Neked a más bánata szórakozás és feladat is lehet és rajtad a Te örömöd se segít! Nem is leszel Te megsegítve soha és ezt tehetséged rendezte el ilyen bölcsen, hogy énekelni tudja. De az én szívem kővé válik és megőrzi évezredekig a Te képed belevésett, oly gyöngéd körvonalait.
Ugye, Te tudod a többit, kicsi fiacskám?
Tegnap este Nálad voltam és beletekintettem a szekrényedbe és az üres volt. Tudod, mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! Azóta sírok!
Drágám, ha csak a szavakat akarod, akkor hát "szeretlek". Lennék én Szendrey Júlia, aki árnyas fák alatt üldögél az ő Attilájával, körülötte fénylő bogarak röpködnek s a házból serény munka derék zaja hallatszik. Júlia szeret s ez éppen elég, hidd el nekem, Te tudod jól! Ölellek"

Döbbenetes volt az a pár sor: tudod mit láttam a szekrényben? Egy ingnek a lehulló, elszakadt karját, mint egy eltemetett emberét! (...) Ki volt az, aki úgy szerette, hogy ezt megérezte...

József Jolán

Nincsenek megjegyzések: