2015. április 5., vasárnap

Napfürdő




Addig bámultam hunyt szemmel
az égető napba, mig pupillám
két sötétkék gyöngyként keringett
fejemben s felvert gondolataim
aranykásába bódultan feledték
nehéz értelmüket. Testem veszteg feküdt
s vakon zsongtak szemeim bibor
födelük alatt - mégis láttam
és jártam, sugárlábakon jártam
s aranytenger hárfacsobogása
öntözte légies káprázatomat.
Jártam, röpültem! ez a világ
nem volt sehol, csak bennem volt!
csak nekem ragyogtak tündöklő
dombjai. Hangok szikráztak bennem
mint gyémánt, s vak szemem mögül
a világ zengő fényekkel adott hirt
végtelenről és örökkévalóságról...
És ember, ember aranyos partjaimon
ember nem volt egyetlenegy se.

Török Sophie

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Bevallom, Török Sophie kötlészetét annyira nem ismerem, de megfogott ez a költeménye. Már a címe is tetszetős.
Zsuzsi

Vörös liliom írta...

Én szeretem a verseit. :) A Nyugatban publikált költeményeit ismerem, kerestem már antikváriumokban is a kötetét, de eddig kevés sikerrel. :)
Örülök, hogy ez a vers megérintett, Zsuzsi. Köszönöm, hogy olvastad.