2015. március 14., szombat

Végső mentsvár híján




Láncra vert kutyaként nyüszít, rí a sorsunk,
míg imára kulcsolunk könyörgő kezeket,
kisírt szemű gyász az udvari bolondunk,
mely vidítani próbál könnyes életeket.

Suttogó fohászunk felhő fölött fészkel,
míg vak Sorsunk vágányán az Élet már tolat,
naponta vitázik reményünk az ésszel,
de vágóhídra hajtunk meghízott álmokat.

Megfáradt hitünknek felkopott az álla,
üres tarisznyával az utcasarkon koldul,
ráaggatott tehertől zsibbad a válla,
miközben szűk gyomra az éhínségtől kordul.

Ej, Urak, a zsivány, hitszegő álmotok,
meddig takarja testünk deres lepedővel?
Meddig szorul nyakunkon kínzó jármotok,
mely nehezül egyre csak a múló idővel?

Nézz le reánk, Isten! Láss millió adóst,
akiknek elvérzett már az életvigasza,
teret adj vágyunkhoz élhetőt, porhanyóst,
hogy tél után zöldelljen mindenki Tavasza.

Millei Lajos

2 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Ez a vers is tetszik, szép. Úgy legyen!

Vörös liliom írta...

Köszönöm, hogy olvastad. Nagyon is időszerűnek véltem. :)