2015. március 22., vasárnap

Serkenő magként




Kókad a tél. Már itt-ott áttetszik
jégzománcán az eleven élet,
valami istentelen láz feszít,
valamitől ébredez a lélek.

Hegedűmnek újra rezdül fája,
bár nem is oly rég néma volt. Fázott.
Jéggé fagyott, csöndtől zsibbadt bája
elfojtott könnyek savában ázott.

Ma őrjöng a szívem, hát rikoltson,
mint kövek közé szorult búzamag,
rozsdálló láncát vígan kioldom,
fusson, tán így a télen túl szalad.

Nincsenek megjegyzések: