2015. március 14., szombat

A kényszer vakvágányán




Az Idő két oldalról gyalul,
forgáccsá válok pengéje alatt,
s oly könyörtelenül ejt rabul
az orrfacsaró, fanyar kripta-szag.

Mint vad szél, mely gályákat pörget,
úgy űz a sorsom hajnaltól estig,
falat emel köztem és közted,
s ha ledöntöm, másnap újból kezdi.

Szép álmaim színes szárnyait
minden hajnalban tövig lemetszi,
s lábam elé rakja csapdáit,
ne tudjak vágyni, hinni, szeretni.

Úgy szürcsölném a csönd zamatját,
úgy űzném el a kétség árnyait,
ám csöndem békéjén szalad át
a zaj, mely ma is a magányba vitt.

Nincs szabadulás, nincs menekvés.
Mindenfelől durva lárma árad,
és akár egy élesre fent kés,
szúrja át bús lelkemet a bánat.

2 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Szomorú vers. Nagyon tetszik a címe. Remélem, hamarosan az örömről is írsz majd verset.
Ölellek.

Vörös liliom írta...

Én is remélem, Zsuzsi, bár, amikor boldog az ember, nem a festett világba menekül. :)
Köszönöm, hogy olvastál.
Viszont ölellek.