2015. március 7., szombat

A gyilkos




A bíró int, a vádlottat behozzák.
Az arcokon kiül az izgatottság.
Felvillannak hamar a látcsövek
S feszülten vár az egybegyűlt tömeg.

És ő belép... és megtörten megáll.
A válla görnyedt; sápadt, mint halál.
Ruhája ócska nadrág, bő kabát,
Nyakát százszínű kendő fogja át.

A termen átfut zúgásszerű nesz:
"Ez itt a gyilkos! Ez a gyilkos! – Ez!"
És lázasan düllednek a szemek,
Hogy kínjaiban gyönyörködjenek.
Kint őszi szél zúg... Egy kopasz akácfa
Ágát az ablakon kocogva rázza...

"Elmondok mindent; úgy amint esett;
Elmondom az egész történetet.
Az isten rá tanum, a lelkek őre,
Hogy el nem hallgatok semmit belőle.
Mért tenném? Aki ily boldogtalan,
Ily istenverte lélek, mint magam,
A halált, a bitót nem féli az.
Nekem a halál enyhülés, vigasz...
– Igazat mondok. Isten látja lelkem.

Színész voltam – s egy színésznőt szerettem.
Szerettem őt, de ő nem szeretetett,
Ő nem szeretett... útált engemet!
Más, óh, más kedvese volt őneki.
Más kedvese volt... megmondjam-e ki?
A pénz! A pénz! – Az volt a szeretője!
Az! Az! Sohase bírt megválni tőle!

Ily vetélytárs mellett én mit tehettem,
Alig nehány krajcárral a zsebemben?!

Akinek dúsgazdag bárói, grófi
Sarjak voltak bőkezű hódolói;
Kinek már meg volt minden csókja véve,
Kinek az út a szíve közelébe
Gyémánttal és rubinttal volt kirakva,
Ki nem hágott soha csak aranyakra,
Kin csillogott száz- meg százféle ékszer:
Az szóba sem állt egy szegény színésszel.

Útáltam őt könnyelműségeért,
Gyűlöltem őt, a kacért, a ledért;
S mégis szeretnem kellett őt, szeretnem!
Nem is tudom, mivel bűvölt meg engem,
De szeretnem kellett, bármint útáltam!...
Epedtem érte hő szerelmi lázban!

Szerettem; bár tudtam, hogy nincs remény,
Bár tudtam, hogy soh'sem lehet enyém.
Szerettem őt; forrt és izzott a lelkem;
Nem akartam bár – de kellett szeretnem!
Titokba' tartottam szerelmemet,
Nem tudta ő, hogy érte epedek.
Nem mertem én soha bevallani,
Hogy a szívemet nyomja valami,
Szilárdan álltam vágyaimnak ellent,
Szilárdan, bár ez néha nehezen ment.
Titkon szerettem, titkon, be se vallva...
Mint napraforgók a lángtestű napba,
Úgy voltam én szerelmes őbeléje:
Ezek epedve tekintnek feléje,
De róluk mit se tud az ég királya...
Tovább forog és őket meg se látja...

Szerettem remény nélkül... Lankadatlan...

Enyém csak úgy volt, ha egy-egy darabban
Együtt játszottunk ott, a színpadon:
Ilyenkor átöltelheté karom,
Ilyenkor az ölemben tarthatám
S megcsókolhatám, lopva, a haján.

A színpad bennünket szerelmeseknek
Tett meg sokszor; kik egymásért epednek.
Ilyenkor oly tüzes, oly lángoló
Hévvel vallott szerelmet Romeó;
Mohammed oly mohón ölelte át
A szép Zaire karcsú derekát;
S Tankréd is annyi hévvel, annyi tűzzel
Suttogta: Légy enyém! Szeress! Ne űzz el!
S ő is fülembe sugta, hogy: "Szeretlek..."
Mily jól esett e szó az én szívemnek!...
A mennyországban képzeltem magam'
S boldog voltam... én, a boldogtalan...
Boldog voltam s elégedett, igen;
Kéjjel, gyönyörrel telt a szívem.
...És elfeledtem, hogy mindez csak álom,
Hogy itt vagyunk mi a festett világon,
Hogy a súgó uralkodik szívünkön!...
Boldog voltam, míg le nem hullt a függöny.

S azután még jobban gyötört a kín!
Hogy ott csügghettem bíborajkain,
Hogy az ölembe' pihent hattyúteste,
Nem oltá vágyamat, csak kétszerezte!
Ah, így van ezzel még a beteg is:
Nem oltja el szomját pár cseppnyi víz,
Nem oltja el, de megnöveli még
S ő még jobban tikkad, még jobban ég...

Ez így ment folyton. Szívem kínban égett,
Alig bírtam már a keserűséget.
Igyekeztem feledni őt: hiába!
Mindennap jobban epedtem utána,
Mindennap csak jobban szerettem őt
S még inkább vágytam rá, mint ezelőtt.
Éreztem, ez nem tarthat így sokáig,
Terhem lassankint oly nehézre válik,
Hogy nem leszek már képes hordani
S fellázadnak szívemnek vágyai,
Miket, rabszolgákként, igába hajtok;
A jármot, mely mindig ott függe rajtok,
Egyszer majd széttörik – s kitör a láz,
Mely égbe emel... vagy porig aláz...

S úgy is lett...

Elfojtott, nehéz keservem,
A bú, a kín úgy felgyűlt már szívemben,
Hogy nem bírtam már szörnyű terhemet –
S a katasztrófa bekövetkezett.
"Othellót" adtuk. Ő volt Desdemona
És én Othello lázas, büszke mórja.
Oly szép volt ő, oly szép volt akkor este!
Pedig alig is volt akkor kifestve...
Szép volt az őrülésig! szép, nagyon!
Ily szép még soh'se volt a színpadon.

Ez volt az okozója, meglehet,
(Vagy tán az a lázas, tüzes szerep?
Vagy a felgyűlt keserűség talán?)
Hogy már az első felvonás után
Annyira fel voltam hevülve én,
Hogy lázamat nem türtőztethetém
S a kulisszák közt, a csöndes homályban,
Előtte minden titkomat kitártam;
Kezét megfogtam és elébe rogytam
És mindent megvallottam neki ottan.
Elmondtam neki, hogy mily láz epeszt
S mióta, mily régóta érzem ezt;
Elmondtam, hogy szeretem őt nagyon
S ha enyém lesz, soha el nem hagyom,
Nem hagyom el soha, soha, soha!

Ő felkacagott: "Maga ostoba!"
Ezt mondta csak s kacagva otthagyott –
S én kába fővel némán álltam ott.
Úgy vert, dobogott a szívem, a dőre...
Mintha más szavakat várt volna tőle!...
Nem is tudom, mi történt azután,
Állottam ott mereven és bután.
Az agyam zúgott, lüktetett a vérem,
Úgy mart a bánat, égetett a szégyen...
Némán, megsemmisülten álltam ott,
Míg a csengő játékra szólított.

És játszottam tovább...

Mindazt a fojtott
Kínt, amit a bú a szívembe oltott:
Beleöntöttem Othello szavába...
Elsírtam a szerepem', kiabálva.
Őrjöngtem, mint akit kerékbe törnek,
Kibuggyantak szemeimből a könnyek.
Nyargalt tüdőm. Az agyam lüktetett.
Láz korbácsolta forró véremet...
S szívemnek égő szenvedélye, láza
Nőtt egyre, felvonásról-felvonásra.

A tömeg tapsolt. Remegett a ház.

...S jött végül az utolsó felvonás,
Amelyben őt meg kellett fojtanom.
A láz már ekkor elkapott nagyon.
Mindenre jól már nem emlékezem...
Csak azt tudom: nyakán volt a kezem...

Kezem közt éreztem puha nyakát...
S most lelkemet sebes tűz járta át
És hirtelen valami düh lepett meg...
Nyomást adtam két összefont kezemnek...
Nem tudtam, mit teszek e pillanatban...
Csak fojtogattam őt, csak fojtogattam...
Valami őrült vágy ejtett rabul
És szorítottam a nyakát vadul...
A világ összefolyt szemem előtt...
Csak őt láttam vergődni, őt, csak őt...
Szorítottam hamvas fehér nyakát...
Torkát vad őrüléssel fogtam át...
És ő sikoltott, jajgatott, nyögött...
És ott vergődött ujjaim között...

"Eressz!" – Hörögte. S én csak szorítottam,
Úgy éreztem, nekem ehhez jogom van.
Ha eddig igazán senyvedt a lelkem,
Ha eddig igazi hévvel öleltem
S igazán szenvedék, a színpadon,
Úgy én igazán meg is fojthatom!

Zúgott a taps! Zúgott, akár az orkán.
S a kezem ott pihent mindig, a torkán...
Erei kidagadtak... arca kékült...
Vér ömlött a szájábul, a fülébül...
Vonaglott, küzdött... s összehullt erőtlen'
Szeme kifordult... s meghalt ott, előttem...

Elmondtam mindent."

– – Csend van a teremben...
Egy hang se hallik... Csend van... Légy se rebben...
Kint őszi szél zúg... Egy kopasz akácfa
Ágát az ablakon kocogva rázza...

Nadányi Zoltán

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Húúúúú...ez remek,sőt zseniális a maga nemében.Nagyon tetszett.

Vörös liliom írta...

Amikor rábukkantam, olyan eufória járt át, mintha csak egy drágakövet leltem volna. :)
Örülök, hogy Téged is megérintett.

Zsuzsi írta...

Bevallom, nagyon nagy ritkán olvasok el hosszú verseket, ezt most elolvastam. Nekem egy kicsit durva volt... még a hatása alatt állok.

Vörös liliom írta...

Ha végigolvastad, azt jelenti, hogy lekötött, megérintett, Zsuzsi. Mindegy hogyan. A dráma már csak ilyen... de attól eltekintve nézd meg, milyen szépen vezette végig ezt a történetet a Költő. Sehol egy felesleges szó, egy nem odaillő mondat. Ez bizony egy színpadra kívánkozó remekmű. Ha Nadányi Zoltán élne, személyesen gratulálnék neki. :)

Ha kíváncsi vagy, miként szólalt meg bennem ez a vers, hallgasd meg itt:

https://www.youtube.com/watch?v=8QxhJp7LSGo