2015. február 14., szombat

Végső vallomás



 

A fetrengő hajnal testnedve ciripel
a nyújtózó fűszálak gyönge élein.
S mint aki egy készülő teremtést felügyel,
zsenge zsibongásokra vadászik a csönd
az illegő cserjék árnyaival takaródzó, sárga avaron.
Az állandó kérges tenyere döng
e tétova mozdulatlanságon.
Friss vakondtúrás rögein fogódzva párolog az éj,
lúdbőrös tócsán csattan, cincog egy szalmaszál.
S míg kövér bodzafa összefont ágait bogazz a szél,
a földből kifordult akácgyökéren botlik el
a lábujjhegyen lopódzó homály.
Sápadt gyümölcsbe érik a reggel,
s túlérlelt szívre sápad a muszáj.

Én nem tudtam, hogy ennyire nehéz,
ha ürességed cipeli a kéz!
Nem tudtam, hogy az öltelen kebel
szörnyű sziklákban süllyedhet el,
hogy álomba ringassanak a hegyek,
ha megint csak nélküled ébredek!
S hogy menyire szeretlek,
bár egy maréknyi moha zöldjében lüktet,
de a világmindenség zengi körötted.

Mészáros László

Nincsenek megjegyzések: