2015. február 7., szombat

Mindhiába…




Ahogy lepusztult a téli fáknak lombja,
úgy szakadt belém a fájó gondolat,
megint csak magamnak lehetek bolondja,
hiába hazudtok mindig más utat,

mert bennem már régen elfagytak a rózsák,
jégvirágként tépik kristályszirmukat,
gyolcsfehérem koszos, mocskosak a tócsák,
és a keresőm már semmit sem kutat.

Nem hagytatok utat, és senki sem védett,
buborék jövőmön csüng a félelem,
cukorsüvegek közt csaló jéghegy fénylett…
Mindhiába megyek, sosem érkezem.

Nagy Ilona

2 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Épp ma olvastam ezt a verset. Jó olvasni itt is. :)

Vörös liliom írta...

Minden Nagy Ilona-vers értékes gyöngyszeme a kortársirodalomnak. Nem tudom nem magammal hozni...