2015. február 7., szombat

Mert tengerembe merültél




Mosolygó hittel a sorsom elé raklak,
s leveszem múltadról hitetlen köpenyed,
ha nem leszek már, majd a halálnak adlak,
hisz életem nélkül nem lehet életed.

Belefolyt a léted zúgó tengerembe,
hol acsarkodó hullám csapdossa hátunk,
hajtsd hát dacos fejed óvó tenyerembe,
s ha nem hagylak élni, az lesz a halálunk.

Terítsd vállaidra a jövőnk ruháját,
nem baj, ha megkopott, sárfoltos is talán,
hisz éppen az adja becsülendő báját,
hogy használtan hever az élet asztalán.

Próbálták már mások előtted e gúnyát
lélekfényben mosni, s kivasalni szépen
de addig áztatták, szappanozták, gyúrták
míg elszakadt vászna recsegve középen.

Szerelemcérnával s tűvel a kezedben
jöttél Te akkor, hogy befoltozd a lyukat,
nem mondom, hogy szép lett, vagy hogy érintetlen,
de tátongó űrt e szövet már nem mutat.

Repedéstől vérző, közös terítőnkre
vágyó akaratunk hímezzen virágot,
vigyázzon a Sors az el nem folyt időnkre,
s Isten adjon hozzá élhető világot.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: