2015. február 14., szombat

Fehér ágyon, tavasszal



A szívem mint bús, elhangolt gitár
szól a fehér, hívó, hűs éjszakákon,
számon a bánat hangtalan szava:
sóhaj ébreszti álmom.
Fehér az ágy, fehér, fehér,
holnap kezem elér.

Virágzó fáknak enyhe illata
hull ma reám és hinti be a testem,
az ifjúságtól forró és fanyar
ajkadra lestem.
Feszes, meleg most minden ér,
dalol a vér, a vér.

Az ablakomban nyílik egy virág,
holnap reggel szívemre kell majd tenni
hogy ne dobogjon, ne fájjon nagyon
ha hozzád fogok menni.
(Boldognak lenni mily nehéz,
nehéz, nehéz).

Szaladj el... fényes, napsütött mezők,
sötét erdők, ezüst folyók közt vessz el
és akkor, akkor érjelek utol
a vágytól vérző testtel
hogy alig tudjak lépni
s a szél, a szél segítsen
a ruhádat letépni.

Környey Zoltán

2 megjegyzés:

mizsu írta...

Nagyon-nagyon szép vers, főleg az utolsó versszak nálam az, ami viszi a prímet. Köszönöm, hogy olvashattam. :) Szeretek nálad olvasgatni, mert mindig értékeket hozol, így nem kell szelektálnom. :)

Vörös liliom írta...

Köszönöm, hogy értékesnek véled ezeket a szógyöngyöket, Zsuzsi. Láthatott, megrögzött gyűjtögető vagyok, ha tehetném, minden lélekfalat ehhez hasonló kincsekkel tapétáznám be. :)