2014. december 26., péntek

Sírásba csukló sóhaj




Nem tudom, merre vagy. De még hallak.
Hallom a szíved... úgy zokog, vágyik,
szélnek feszül, majd égbolthoz tapad,
és meg sem áll a bizonyosságig.

Tudom, hogy szeretsz, te büszke titkom,
te tűz, láz-lakta ópium-ábránd,
hisz, ha álmod kezéből kisiklom,
az újabb álmod magába átránt.

De akkor mondd hát, miféle átok,
miféle rontás szegi szárnyaid?
Nem látod? Az élet is megállott,
az is Rád vár. Mondd, miért nem vagy itt?

Sacrilegium




Mint vad, részeg legény, kit mámorában
Templomba visznek sátános borok
S kurjongatván a Szűzhöz ott galádan,
Felé ölelni-vágyva kujtorog,

Hogy megremeg a Gyermek is karában,
Midőn a szeme véresen forog:
A súlyos távoltól őrjítve vágyam,
Én asszonyom, feléd úgy tántorog.

Madonna-lélek, ó azért ne vess meg!
Hisz engemet, halálra, már keresnek
A bánatok, mint bősz tömeg ha lát

Szentségtörést, vad bosszúért kiált.
Tudom, hogy engem durván megköveznek.
- Csak Te megadd a Szűz bocsánatát!

József Attila

Köd előttem



… nézd, ahogy elrohannak az évek. Az éjszaka mély árkot ás a nappal homlokára. Csillagtalan ég alatt ezerkarú, lombtalan fák sírnak. Kopár szigetek nyújtóznak közel és távol. Összeér a zaj a csenddel. Harang kondul. Délre költöznek a fények. Hiába, hiába… A szárnyak. A repülés mára csak ostoba, gyermekarcú játék maradt. Homokvárat építünk szélviharban a dagálytestű földre. Otthont, fészket, barlangot, templomot, hogy isten egyszer unalmában feloldozza fuldokló, éhes öleléseinket.
Mozdíthatatlan pillanatok szakadnak fel a mostoha szürkeségből. Csörömpöl a hold a tejszagú égen. Átsétál szívünkön a nyár. Oldódnak a színek, mellettünk kőarcú angyalok figyelnek. Szemükben gubbaszt a csönd. Félsz érinteni szárnyaikat. Pedig, ha széttárnád karjaid, ahogy ők… Talán, még elérnéd velem a holnapi hajókat.
De ma is késik a holnap. Zátonyra fut az alkony az éj öblében. Vitorlákat szaggat a hit. Szél cibálja szavaimat. Nem sietsz, nem hallasz, pedig… Tenyeremben már másvilágok szólnak. Nincs párhuzamos. Csak bolyongás. Csak csend. Csak metszés. És néha vág. És fáj. Eltévedtem... Alvó kövek alatt hangtalan véreznek el a nyári éjszakák.
Valaki helyettünk éli álmainkat. Valaki összefirkálta a felhőket. Megitta az éjt, megette a napot. Félig üres, félig telt napok. Ma is éhesek maradtunk. Az asztal üres, csak néhány morzsányi csillag hever a földön. Vesd le a cipőd. Az ajtó nyitva. Reccsen a padló. Felnyögnek a falak. A vetetlen ágyon a vágyak sóhajtva átúsznak. Tengert álmodok, lebegést, édes hullámokat. A szerelem íze a számon. Hiába, hiába… A hiány szótlan választja szét a zajos vizeket a csendes partoktól.
Hazug tegnaputánok gyilkolnak. Az ősz megáll a parton… Már nincs sok időnk. Ahogy lassul a szív. Ahogy halkul a hang. Ahogy a fény fájdalmasan áthatol a húsba, és széttöri a gyenge csontokat.
Nyugtalan, könyörtelen elmúlás…
Elmaradt a nyári csillaghullás.
Pedig én kívántam.
Előtte. Utána.
( te kívántál…? )
Utána.
Megfordul a szél. Szerelem íze a számon. De ma is késik a holnap. A kikötő üres. Megáll az idő. Köd maradtál. És én is köd lettem. A hajnal uszályai a tegnapok nyirkos árkaiban várakoznak. A zsilipen túl, álmaink helyén nyitott szemű, égő csipkebokrok nyílnak.

Szilágyi Hajni

Belőlem ki nem szakadhatsz




Én folyvást csak kínokra eszmélek fel,
verő szívemből kicsúsznak a csodák,
hisz hiányoddal fekszem, s ébredek fel,
míg zárulnak sorra az álomszobák.

A hajnalfényben kínt ketyeg az óra,
ha a vén tudat lustálkodva ásít,
s álmos kézzel int rá az indulóra,
hogy pihenjen napestig, elalvásig.

A szemérmes szem tágra nyílni nem mer,
a belső térnek lágyabb még a fénye,
s míg illúziót emészt a zord reggel,
a valóságnak elszáll a reménye.

Messze vagy Te, s bár önmagamban tudlak,
a dolgos Élet emel közénk falat,
ám ha vágyaink a falhoz simulnak,
kitárva vár ránk ott egy lélekablak.

Az ablakpárkány konok gránitjába
vasakaratom véste bele neved,
por lepi, marja idő, de hiába,
hisz én örökre odarejtettelek.

Millei Lajos

Nihili



A konyhában érintetlen az asztal.
Nincsenek morzsák az abroszon.
E rideg rendben mily kín a fegyelem!
– megbénult bennem az értelem.
Nihili hiányom emlék-illattal
takarom – ne fázzak oly nagyon.
Az otthon-meleg képek,
mint függő remények,
összetörtek a falon.

Arany-Tóth Katalin

Az elveszetthez




Elkerülsz, tudom. Az éhem összemar,
hozzád feszít szerelmes némaságom,
és a büszke vágy, hogy visszajössz hamar
ág hajlatán, apró, fehér virágon,
hóba lépett, könnyed nyomokba írtan,
vagy sárban úszó tetszhalott levélen...
Csodáid, - álmaim - tán mégse bírtam,
s kényszerít a tél önmagam felélnem.
Üres vagyok. Hogy várhatnálak szebben,
mint úgy, hogy újra megtanítasz lenni,
fényes időket élni képzeletben,
újra szállni... most felzabál a semmi,
s csak rettegem hiányod, messzeséged.
Csókodra vágyom újra, bárhogy éget.

Hepp Béla

Hadd legyek…


Hadd legyek gyöngybetű hófehér papíron...
mindezért, ha az kell, pirossal leírom
azt a búzakéket, azt a nyári sárgát
melyik búzaföldön lógatta a lábát,

szöcskéket is írok, levélszínű sáskát,
szomorúfűzfának földig omló fátylát
összefonom aztán üvegfényű csendnek,
és bodzafehéret adok a keretnek.

Teszek bele krémszínt, lesz majd benne mályva,
szeder lesz a felhő, tollkönnyű a párja,
azúr vizű tóban hamvas tavirózsa,
s körülöleli a délibábos róna.

Pirkadatnarancsot fel az égperemre,
tavasz-szín virágot rétre és hegyekre,
utaknak rózsakő, homok a partoknak,
s mielőtt a szürkék netalán elfogynak,

búgó vadgalambot halványmenta lombhoz,
téglavöröset a megkopott betonhoz,
s kell még hajnalfehér… de pirossal írom,
hadd legyek gyöngybetű hófehér papíron…

Nagy Ilona

2014. december 21., vasárnap

Irgalmatlan vajúdás




Zokog a tollam. Papírért kiált,
hogy Istennek új csodáját fesse.
De nem tud... hegye kínoktól kivájt,
csak szenved, jajong. Kínját ültesse

tejszínű lapra? Vérezze össze?
Fáj-virágból szőjön ma is verset?
Bánat-lakta dala hadd fürössze
a holt színekben szunnyadó percet.

Talán majd holnap kacagni is fog,
s vele együtt a százfülű világ.
De ma a kínt-oldó, vén papírok
erejük fogytáig ölelik át.

Altató




Dobd le e rossz batyut, mint terebélyes
fák alján, izzadt tagjaid kinyujtva, -
s gyengéd patakként csobogjon a csend.

Csalódott arcod szunnyadjon az enyhe
halál izével, mint a gyermek arca,
mikor a tej izével álmodik.

Vonszolt valód, mint füvet bodrozó szél, -
és nyügös végzeted, mint nyári felhő
az ég azurján: ugy enyésszen el!

Mindszenti István

Szeresd




- Szeresd! - súgja a halál - szeresd!
s te azt hiszed, életet kínál, mert hiszed:
szeretni annyi, mint kétszer élni.

Talán csak ájult madárka volt, elnyúlva
dermedt tollai közt, mint leendő koporsóban
kit a halál kajánul kínált szánakozó
szívednek, vagy beteg kölyökkutya,
ki könyörgő kínálkozással követ az utcán
rádvetve lázas tekintetét - talán csak egy
hervadástól megriadt virág, vagy fiatal fa
letört gallya rimánkodott feléd a halál
fojtogató karmai közül, - szeresd! -
súgta a halál, s a veszendőt
meleg kezedbe adta.

S mikor már gyógyító szívedre vontad
csitítva rettegését, s szakadt gyökerének
véredben adtál ágyat - mikor már ujjongva
lested meg szemében a hálás eszméletet:
akkor a halál nevetve ütött kezedre
egyetlen nyomással kioltva jövőt és
reménykedést, - borzadó szemednek megmutatva:
amit szerettél: kifordult bamba szem,
rád, s a világra egyformán vicsorgó
görcsökbemeredt állkapocs.

- Szeresd! - súgja a halál -
de ne az életet szeresd,

mert az élet veszendő.

Török Sophie

A Sínai hegyen

Ma úgy emlékszem, szikla volt alattam.
A lába végtelen mélységbe omlott,
Lenéztem és egy örök pillanatban
A mélység messze kékje szertebomlott.

És láttam távol, hogy pihen a föld:
Lent városok, s buzgó földek feküdtek,
Mint fáradt társak, melyeket betölt
Nyugalmuk és áldása Istenüknek.

És láttam, hogy itt fenn magamban állok,
Égtől, földtől, álomtól elhagyottan
És láttam messze tőlem a világot
És nagy tüzet láttam a csillagokban.

Szemem előtt, mint tűzkígyó kilobbant
Egy gondolat, s ez volt, hogy én ma lettem,
Úr enmagamnak és a csillagokban
Írva vagyon, hogy másoknak születtem.

Monostori Hugó

Kagyló



Ki kagylót hoz, a tengert hozza el.
A távolságot menti át, közelre.
A zúgás ott. A holt héjakba zárva.
Eljön vele hiányzó áradása.

Kagylót hoztam, a legszebbet a partról.
Úgy szikrázott a délutáni fényben!
Megszólított. Forrón, új fényre készen.

Itt van tehát. üres, de szép nagyon.
Minták, erek. Az égbolt színei.
Száradt hínár, kihalt vizek iszapja.
A hús emléke. Hűs, hullám-kavarta.

A kagyló tudja jól: a test keret.
Ha szétfeszíted, titka szinte semmi.
Ha másra vágysz, mélyebbre kell merülni.

Karafiáth Orsolya

2014. december 13., szombat

Vess meg bátran



Ma láttam a megvetést szemed bogarán.
Mondd csak, ültél-e már sorsom küszöbére,
és onnan láttál-e túl minden zárt szobán?
Talpad vére csordult-e utam kövére,
ettél-e nyers fájdalmat múltam asztalán?

Jöjj hát közelebb. A szakadéktól ne félj,
a csipkeszirt mentén fészkelt minden vágyam,
itt felsíróbb a szél, meredek a szegély,
de tiszta könnyüket a bazaltba vájtam.
 Számold meg a bevésést, s utána ítélj!

Hallgasd meg a csöndet, melybe temetkeztem,
ha kegyetlen vád ért. A szó metsző gyilok.
Tán hitvány is voltam, vágytam és elestem,
ám a vétkek büntetése szent égi jog.
Közelebb is jöhetsz, lépj át a csendemen.

Nézd csak meg legtisztább álmom temetését,
nem zihált még ily fájón emberi lélek,
nézd, hány kétség marta szárnyam lengetését,
és mégis nemesít a tudat, hogy élek.
A sors pedig kacag. Hallod nevetését?

Már kikacaghatsz Te is, ítélj el bátran,
de tudd, hogy sorsomat nem cserélném veled.
S legyek indulat bár, vagy méreg a szádban,
lásd, lelkem még mindig új cél felé remeg.
Hogy közel engedtelek? Már meg is bántam...




Meglehet, hogy a találkozást a Sors intézi, de az elválást nem foghatod rá...

Nagy Ilona

Már csak pislákolva

Megsebzett álmok vergődnek szívemben,
kettétört szárnyakkal repülni vágynak,
vészt élő énem gyászt ül a kincsemben,
s törötten tobzódnak a táltos szárnyak.

Ó, te szemet fedő békítő lepel
nézd csak, mint zárom dobozba emlékem,
ne sirass engem, jobb, ha nem könnyezel,
hiányt hizlalok csontsovány eszméken.

Pengeélű emlék hasít a percbe,
térdre rogy a pillanat, jajongva sír.
A marás mérgét eddig nem ismerte,
s a szétáradó kórral nehezen bír.

Letaposott múlt vérezteti sebét,
s bekötné már gézzel a józan jelen,
de sárba döngölte áldó jellemét
több vak szemű váddal a Jellemtelen.

Ne higgy a hitnek, ha csalfa, fénytelen.
Ne bízz a kézben, ha elvesz csak folyvást,
hisz árnyék élősködik a fényeken,
mely ösztönnel él át kegyetlen fojtást.

Millei Lajos

Sorminta



Mert kell, hogy legyen egy pont, valami hangos
zakatolás, felszakadó zihálás, ami elnyomja
ezt a mély
csendet,
ezt a kegyetlen,
karcos hallgatást.
Valami kifakadás, valami tenyér, vér, víz, izzadás.
Valami száj. Kereszt. Szerelem.
Élet. Halál.

Bordák között fájdalom. Dobbanás. Halott madarak innen,
és túl. Dobbanás. Csend. MásVilág. Kikelet.
Tolluk a földre hull. Mintha.
De nem, ez csak egy furcsa látomás. Szem. Száj.
Kő. Papír. Olló. Dobbanás. Csend. Zuhanás.
Ez már nem az az éjszaka. Hurkot köt a hold
az elárvult csillagokra.

Éjhideg vonatok jönnek. Elvisznek. Apádhoz,
anyádhoz,
hisz évek óta késnek a ringató holnapok.
Nyirkos hideg tapad szádra,
számra,
megfagyott versek törnek
ketté. Tavalyi jégtáblák úsznak szemedben. Felém.
Reccsen,
( ne mozdulj )
roppan
( nem mozdulok)
rajtuk a hang, és visz a vonat, messzi éjszakákba.
Kihajt a csönd. Újra és újra. Tavaszi szél vizet áraszt.
Fuldokolnak a ki nem mondott vágyak.

Édes húsod alá költöznek a téli estek, bőrödet
marják a ködszagú csendek. Elvakart sebek. Sajog
a jelen. Húzd el a függönyt. Sötétben
is dadoghatjuk egymás szájába a közhelyeket.
Már megtanultalak. Üres a ház. Álmoktól gyűrött az ágy.
Elmondhattam volna. Elhallgathattad volna.
De már későre jár. Éjfélt vernek a mutatók.
Ne akard tudni, miért fogytak el
a szavak.
A versekből.
Az életből.
Hallgatjuk a szigorú csendet. Együtt. Külön.
Külön-együtt. Zárt ajtó. Vakablak. Kizártuk
magunkból a világot. Gyermekillatú játszóterek
ócska hintáiba kapaszkodunk, feleselünk
a piszkos arcú széllel. Itt felejtett tócsákat ugrunk át. Alattunk,
felettünk málló falú meredélyek. Hangos gyerekzsivaj
bujkál a sűrű ködben. Egy. Kettő. Három. Egy életem.
Egy halálom. Leszel ma a párom?
Aki bújt, aki igen
hiába már,
hisz mind
meghal.
Egyszer.
Aki bújt.
Aki nem.

Az éjszaka ráfekszik a sínekre. Kilazulnak a fények.
Magunk maradtunk ebben az iszonyatos, fanyarízű sötétségben.
Ne less.
Fordulj dél felé, én addig felköltözöm egy gyenge ágra.
Egy. Kettő. Háromra.
Leszel-e a magányom a holnapok homokviharában?
Ne csalj.
…hisz kell, egy pont, innen túl, pont ott, vagy éppen itt.
Egy szó. Egy pad. Egy fal. Valami rács, valami kéz,
amibe kapaszkodhatunk,
mikor sikoltva megállnak felszabdalt csendjeinkben
a rozsdaszagú éjvonatok…
 
Szilágyi Hajni