2014. november 29., szombat

Mások bűne tépáz


Ma ezer árva sírt fel újra bennem.
Míg küszködöm némán soruk terhével,
fájó zokogás rázza meg a lelkem.
A világ négy sarka is jajveszékel.

Hogy mivé lett az ember? Már nem tudom.
Nézem a fát, mint dédelgeti rügyét
águkat hintáztató hintájukon.
A makacs szél is visszafogja dühét.

Nézem a kotlót egy gazda udvarán.
A pelyhes aranycsibék, mint gyermekek
csimpaszkodnak gondtalan anyjuk hasán,
s úgy örülnek egy marék búzaszemnek.

Kicsit odébb, a szalmabálák mögött
egy kutya mosdatja pöttöm kölykeit,
s amikor az egyik éhesen nyögött,
habos tej áztatta anyjuk tőgyeit.

A nyájat nézem, a mező langy ölén
úgy egybe mozog, akár egy gombolyag.
És amott, balra, két remete bölény
egymás közt osztja a kövér gyomokat.

De a nagy idill köddé válik legott,
ahol az ember háborúz és gyilkol,
gránát túr a földbe, hol ezer halott
teteme fölött vérző bánat iszkol.

Tankok dúlják fel gyermekeink álmát,
s a tűzvészben mindegyik leég. Tövig.
Barbárságunk, ha megveti a lábát,
dicső emberségünk nyomban széttörik.

Ezért sír, sír az ezer árva bennem,
vad sikongásuktól mindenem sajog.
Fájdalom kerít és mélyen szégyellem,
hogy világra jöttem, hogy ember vagyok.

Fagyok




Ajtóm alatt a téli szél bekúszik,
bokámra fonja csonthideg kezét,
s az ujjaimmal elszámolva húszig
feszít-lazít a néma testbeszéd,

hiába, fázom. A pőre Jancsi-kályha
velem vacog, az összetört ütem
szilánkjain a csend remeg… ma hátha
kézen fog újra elveszett hitem.

Hová vezetsz? Mi végre még a terhek?
Megálltam, látod, annyi kínon át,
bukásomért, ha úgy ítéled, verj meg;
az erdőn voltam tegnap, lopni fát,

és áldottam a végtelen sötétet,
de legbelül a fájó félelem
hideg fogával húsaimba tépett,
belém akadt, és jött, csak jött velem,

most is itt van, minden sarokban itt van,
fagyot lehel, hideg, sötét fagyot,
s fülembe súgja görcsös lázaimban,
lelkembe mar; tolvaj, lator vagyok...

Hepp Béla

Felelősség



Mész az utcán
s hirtelen sajnálnod kell mindenkit,
ezt a kisbabát ép, kit itt tolnak fehérben,
és anyád szép, érett kezét,
ahogy tegnap
az abrosz felett röpdösött, magyarázott,
s az utcák szeliden abrakoló
teherlovait és idegen
üzletembereket, csak mert
eszedbe jutott,
hogy sötét köznapi öltönyeik alatt
fehérben vannak ők is, fehérben
(óh, ruháik tövén
rég megállt gyermekek s már elkészitett
halottak)
vagy fekszel
és arcod halmairól
mint nehéz vizesés, szakad a részvét
és bűntudat az éjbe:
a téli holdat siratod fent,
a saját testedet,
a lassan kihülő, padlón kihülő
elhagyott cipőidet

óh hunyd le gyorsan a szivedet szegényt,
takard be, szigeteld, rántsd rá az Érzéketlenség
durva pokrócait
és védd, széttárt karral és lábbal
s hangos esküvel: nem igaz, nem én
okoztam
az egész világ nyomoruságát!

Sági Márta



Láthatatlan drótsövények veszik ma körül az új utakra törekvő, fiatal lírikust: művész-szellem, mely a hibátlan megjelenés rafinált simaságában leli örömét, kissé kívül áll a tulajdon versén, a lírai így-is-történhetik relativitásában, borzad az élménytől s elszakad a valóság tiszta képeitől, de azért színes, sőt olykor a színek lázát éli, csakhogy ezek a színek nem a meglepett retina ujjongásai, hanem az absztrakciókra hajló agy kosztümös statisztái. Kerüli a túlzottan kicsengő sorokat s nem győzi erővel a magyar vers brutális tagbaszakadtságát, a jambus vagy a szabad vers örve alatt hajszol bonyolult muzsikákat. Pátosza: az idegrendszer láza, harmóniája: a világ szomorúsága.

Német László

Címtelen...




Ne mondd nekem azt, hogy így játszott az élet,
hiszen ember az, ki Emberen tapos,
sorsra se fogd rá, hogy éltünk semmivé lett,
mert ez a sok mosoly mástól lett fagyos,

tudd, belefojtottad ezerszer a nincsbe,
s a munka éle is úgy karcolta szét…
fáradt kéz szorul ma ezernyi kilincsre,
mely mögött az élet nem élet, csak lét.

Én még emlékszem rá milyen volt az átkos…
korszakváltók lettünk, ki-ki mást érdemel,
nekik kenyérjegy jut, míg te milliárdos,
én meg egy, ki küzdök, de meg sem kérdezel.

Nagy Ilona

Ne jöjjön új tavasz!



Rügy, ki ne pattanj,
Maradj a fába' benn.
Ibolya, ki ne nyílj,
Maradj a földbe' lenn.
Napsugár, arany-nyíl
Fejünkre ne cikázz,
Hadd legyen bú a bú,
Hadd legyen gyász a gyász!
Fejünkön holt hamu,
Szaggatva köntösünk,
Alattunk puszta föld,
Mit könnyel öntözünk.
Borongva nézzük így
Fogyatkozó napunk,
Romok, sírok között
Akik barangolunk.
Hulló csillag: ne hullj,
Folyók: megálljatok,
Szelek: szegjétek le
Szárnyaló vágyatok,
Tüzek: aludjatok ki,
Hamvadjatok hitek,
A mi Istenünk meghalt!
Hinni? Kinek? Minek?
Föl ne villanjon itt
A szem szerelmesen,
Szabadság hogyha nincs,
Minek a szerelem?
Az egész természet
Temetkezzék velünk
S ne jöjjön új tavasz
Ha mi elsüllyedünk!

Reményik Sándor

2014. november 22., szombat

Két álom között




Ma éjjel tágra nyílott vágyam kék szeme.
Őnéki a hajnal épp csak hogy megérett,
s ott, hol a ternyék és rózsák keverednek
a Te kihűlt emléked árnyéka kéklett.

Újra élni kezdtél. Sajgón, elevenen
lüktettél már aluvó szemhéjam mögött,
s lüktetésed, mint e betűrengetegben
épp oly időtlen volt, és épp olyan örök.

Hogy meg is szólaltál-e, már nem emlékszem.
De azt bizton tudom, hogy szemed bogarán
zsibbasztó bánatként olvadt el egészen
a golgotajárású, szíven vert magány.

Sokáig néztelek, te elföldelt emlék,
s habár jöttöd lázfokig hevített, gyötört,
úgy szorítottam meg ujjad kihűlt percét,
ahogy a meddő magot szorítja a föld.

De hiába. Szobám újra csöndes, sötét.
S míg elmém magzatja egy újabb álmot fon,
leküzdöm ébrenlétem harapó dühét.
Tán egyszer meglellek még, túl az álmokon.

Kár volna érted



Futó sorból rontva kidőlten,
Nem is vagyok talán már,
Nem is lehetek az Időben.

Jóság-rohamaim is fogytán
S úgy nézek Messzeségbe,
Mint vén juhász hajolva botján.

Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
Hideg és fáradt nézés
S otthagyott, szegény ősi jussok.

Ki társam lenne, nekem nem kell
S vágyottam nem vágy társul
S aggulok éhes szerelemmel

Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
Becsületes válasz megy:
Kár volna érted, hogyha bíznál.

Engem kinullázott az Élet,
Én már dacból se adnék
Bárkinek is meleg hűséget.

Csoda-percnek kellene jönni
S mert nem bízok csodákban,
Csókollak, de el kell köszönni.

Ady Endre

Mindent szerettem!



Szép ifjuságomban csak szivem szavát
ismertem, heves parancsai vezették
sorsomat, dadogó érzékeim
bábeli nyelvét nem értettem.
Óh vak érzékeim sohsem tanulták meg
vágyuk nevét, mint béna csecsemő
ködben topognak, - és most már
óh most már szivem is egészen hallgatag.
Nem kér és nem kiváncsi, kergeti bennem
a vért, más dolga nincs már velem,
pedig valaha minden percemet lánggal
szinezték szenvedélyes parancsai.
Mennyi mindent szerettem! hevülő
varázsban, embert, tájat, növényt és állatot,
magányt szerettem, sokaságot, szent tudóst
és léha komédiást, templomot, zsurt, könyvet
zárt szobát és végtelen mezőt. Mindent
szerettem, embert százfélét, lelkes
izgalmaim, mint motort apró robbanásai
röpítettek lélektől lélekig.
Ifjuság! hig fényed még itt csillog
elmerülő arcomon, de lelkem mint
céltalan fa hervadoz.
Már nem szeretek senkit és semmit.
És engem sem szeretnek.
Ifjuságomból megmaradt szeretetek
akadoznak körülöttem,
vannak a megmaradás erejéből,
vannak, mert elmenni nehezebb volna.
Csak a megszokás gépies melege
zsongat - friss szeretet! megszerzett
drága zsákmány! mily rég dobogta bennem
viharzó dalát! ifjuság, szeretet-termő!
mily rég hóditottam
uj szivet magamnak...

Török Sophie

Szükségem van Rád...

Nem a szépségedért. Nem a mosolyodért, a nevetésedért. Nem a jókedvedért, az érintésedért. Nem azért, mert csodálatos Veled a találkozás. Nem a tópartért, nem a templomért, nem az ölelésért. Nem a közelségért. Nem csak ezért. Hanem a rossz kedvedért, az aggodalmaidért, a fájdalmaidért. A fáradtan is szép arcodért. A szúrásodért, a kemény szavakért, a távolságért. Mindenért. Mindenért, ami Te vagy.

Érted.

Csitary-Hock Tamás

Lamentoso




Egy éjszakára vártam örök-óta,
Nappalaimért megvigasztalóra,
Mely egyetlen szóval sziven talál, -
Ugy vártam rá, mint beteg babonások,
Kik nem hisznek, csupán csudákba' már...

Egy éjszakára, melyen elenyésszem
Lefojtott vágyak feltörő tüzében
Egy szóért, mit nappalom megtagadott, -
Hiába. Késő. Lelkemre csapódnak
A hajnali fanyar párázatok!

Egy éjszakára vártam örök-óta...
Késő. Lepergett a föveny-óra,
S vágy-betöltetlen az éj elosont,
- Ugy állok itt a szennyes szürkületben,
Mint egy leégett, üszkös gyertyacsonk.

Rédey Tivadar

2014. november 15., szombat

Nem kenyerem a megalkuvás




Szomjas vagyok. Álmom heve úgy tapad rám,
mint lucfa ágain a ragacsos gyanta,
mint a borostyán az ódon bástyafalán,
nem fog se a szélvész, se az idő rajta.

Lábam már súlyos, akár az ólomdarab,
szomjamat oltanom kellene mielőbb.
Volna mivel... kering itt víz, s felzúg a hab,
nem hajtok térdet a tisztes muszáj előtt.

Számos kétely lapátol port a hitemre,
míg lábam mocsáron, ingoványon átkel,
de csökönyös vagyok, és nincs az ínyemre
az álló, poshadt víz. Nekem friss forrás kell.



Boldogak azok, akik most megriadtan, egyszerűen eldobják a különbözés maszkját, melyet rájuk hiúság, divat erőletett s szaladhatnak nyájaik felé, melyektől kissé elkalandoztak. Sohse volt nagyobb szerencse mindenkihez tartozni, mint ma és sohse roppanhat össze szörnyűebben, mint aki egyetlen. Ők most az áram-mutatók, erőmérők, s ha holnap még találkozunk velük, ez azt fogja jelenteni, hogy a világ mégsem fog a tegnapiból egészen mássá zuhanni vagy fölcsapódni.

Ady Endre

Se álarc, se kötél



Se álarc, se kötél nem vagyok,
csak elme és lélek egy testben.
A lángok fölött, ha átjutok,
bűn, s ármány nem éget engem.

Nem vagyok tántorító kényszer,
se eszköz, se gúny, s megalkuvás.
Ajtómon nem fér át a kétely,
se résnyi, cinkos árulás.

Se álarc, se kötél, nem hitem.
Mi értem van, bennem az marad,
s mi ellenem, azt elengedem,
így győz a szabad akarat.

Arany-Tóth Katalin

Rémálom gyötör



Már megannyi sunyi, sistergő sebbel
vallatva vádol, véreztet az Élet.
Hólelkem pázsitját fekete jellel
karmolja kacagva a konok végzet.

Bűnbe perelt tettem féltérdre rogyva
veszett vággyal a valóságért szenved,
s a mosolydöfésektől viszolyogva
közömbös kábán éli meg a rendet.

Csökönyös hitem törölgeti szemét,
új zsebkendőt ad neki a fájdalom,
s amíg átkozza vakká vált istenét,
kivérzik belőle minden szánalom.

Befogva áll a hihetetlen elém,
felnyergelve nyerít fel a nem lehet,
rémálom lustul a tudatom szemén:
Rögvest ébresszetek fel már emberek!

A megértés hátán öröm kacagjon,
és a perc szívét lágyítsa tisztelet,
a kéregető kéz örömmel adjon,
vagy döngöljük rút sárba az életet.

Millei Lajos