2014. október 26., vasárnap

Nélküled mit sem ér



Már fakul a pír a város felett,
a lámpák elhunytak egymás után,
s a szürkületben, a falak mellett
a csönd suhan át puhán.

Homály gyomrában a járda halott,
csak néha-néha a bús szél sivít,
s a házak fölött egy kis csillag, ott
eleven mécsként virít.

Fenn minden felhő játszva összefut,
függönye selymes, bársonyos brokát,
és azon a gyöngyvirágos Tejút
csak sápadtan csillog át.

Az esti csoda éltetni árad,
átfut rajtam, akár a gondolat,
megfejthetetlen nyugalma áthat
és önmagába fogad.

És akkor hirtelen eszembe jutsz,
s a csoda kicsúszik szívem alól.
Te izzó parázs, tán, sohasem múlsz,
bár régen nem vagy sehol.

Chanson sans parole




 Mi szerelmemben borús meg bohó volt,
Siralmasan víg, kacagón komoly,
Az árva vágy, a csók, az el nem csókolt -
Egy szordinós akkordban egybefoly.
Remény, lemondás tördelőzve, halkan
Szövegtelen dalfoszlánnyá szövődnek,
Könyet, mosolyt eggyé ringat a dallam -
Mint ott izzik egy csöpp rózsaolajban
Mérge-méze egy egész rózsatőnek...

És száll a dal. De már nem a magosba:
A sűrü köd röptébe fojtja meg, -
Remeg a lelkem, mint a virágos fa,
Ha szélzilálta kelyhe szétpereg;
Ha szerteszállong színevesztett szirma
S nászkoszorúját elhullatja lassan, -
Nem volt jogom, hogy az én félhalk, tiszta,
Szép, szivárványos hangulataimba
A te lelked is bele csalogassam...

Rédey Tivadar

Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem.

Oravecz Nóra

Mióta elmentél


Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felől,
a hajnal nyílik hajam fürtjiből
s a talpamon az alkonyat ragyog!...

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.

József Attila

Naponta újra




Naponta újra visszajársz a múltból
felvérzik az időn át a távol,
a tekinteted kék-tiszta azúrból,
ahogyan régen, ugyanúgy lángol.

A képzelet bűvköre elevenít,
kedves hangod a múltból tör felém,
látom szeretett arcod vonásait,
több évnyi múltból ébredt szökevény.

Átsuhansz megint nyugtalan szívemen,
tűz vagy újra, éltető szenvedély,
és meg kell látnom, mit kellett vesztenem.

Mi vett el tőlem, miféle szeszély?
Őrizni tovább a legnemesebb tett,
a szív, s a lélek bármilyen megsebzett.

Hollósy-Tóth Klára Éva

Sóhaj



Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét
Ugy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós
Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos
Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb...
Bús sorsom keze már, mint könnyü, kényes, úri
Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot
Oly lágynak és szelidnek rémlik, bár elcsigázott
Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri...

Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen
Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék,
Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség
Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:
Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától,
Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón
S lágyan... s kedvenc párfőmjét agyzsongulásig szívom,
Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától...

S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet
Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir,
Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír
S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett.
S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka
Életemről letelt s bízón a szürke dolgok
Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott
Titkok ők s fanyar mellük uj bú tejét kinálja...

Im, most is... tenyerem arcomhoz szoritom,
Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak!
S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat
Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton...
...Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen
Metélné lágy szivem s mint durva felcserek
Kontár kése nyomán a finom, dús erek,
Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!...

Tóth Árpád

Arcok egy név fölött




A seb helyét, mit gyermekarcodon tépett
az eltört cserép: híven őrzi tested.
S a naiv játék-folt, mi gyermekarcod
huncut éke volt: jön veled! s szomorú
öregasszony arcodon jelzi könyörtelen
hogy azonos vagy a régi kislánnyal -
ez minden. Ennyi köt egybe elmult éveiddel,
mert nem azonos lelkednek egyetlen
foltja sem a lélekkel: ki nevedben született!
Nincs eredben egyetlen csöppje sem
a vérnek, mit anyád adott. És nincs egy iz
és nincs egy szín és nincs egy gondolat
melynek megmaradt szeretetében
úgy felelhetnél vissza távoli önmagadnak
mint kiröpült szónak felel a viszhang.
Más vagy. Idegen vagy és ijesztő semmiből
teremtetted magadat. Bár egyetlen névvel
jelöl a sors hosszú életen át: minden nap
más testben keltél, száz élet véglete
hullámzott benned oktalan. Össze-vissza nőttél,
nem úgy, mint boldog fa, mely okosan épít levélkét
levél fölé - fölötted hatalma volt minden szónak
és szélnek, kicserélt minden új ágy és
megváltoztatott egyetlen ujjnyomás.
Mi köt egy arcba mégis? kapkodó lélek,
értelmetlen változás hordozója!
Egy üres név. Egy kicsi sebhely. S egy rögeszme:
hogy élsz - pedig csak álmodsz, százféle
zavaros álmot. És nem lehetsz felelős
az idegenért - akivé változol
egyetlen fekete éjjel alatt.

Török Sophie

Féltve őrzöm




Féltve őrzöm én a régi percet,
keblem óvja borda-rejtekén:
pénze hullt a napnak - égi permet,
fényben égve jött a lány felém.

Forrt a vérem, és amint reméltem,
végre indagúzsba font karod,
Éva csókja volt e szenvedélyben,
értem ott szemérmed elhagyott.

Majd a csendben átölelt a béke,
megpihent a hold a hegyfokon.
Bús fejünkre hullt a fáknak éke,
ősz zenéje szólt a húrokon.

Veszteg állok itt, kifosztva, bénán,
nem segít a szó az emberen.
Jégvirággal int egy ablak énrám,
szolgafának ága nem terem.

Szilágyi Ferenc Hubart

2014. október 18., szombat

Üvölt a vészharang




Beteg a Hazánk, Barátom. Beteg.
Fénylő bízása nyomorrá duzzadt,
az alázat megvetéssé vedlett.
Nincs már senkiben ép értéktudat?

Nem hajt új ágat ősmagyar nyelvünk?
A szép szó elhal. Nem kell senkinek.
Meghajszolt és holtra fáradt lelkünk
behódol korunk törvényeinek?

Hagyjuk? Én bizony nem. Nem hagyhatom.
Kazinczy lüktető láza visszatart.
Nézd, Barátom... gyűl a sokadalom,
Ady Komp-országa Nyugat felé tart. 

Én nem megyek. Állom majd a szitkot,
de nem alkuszom. Nem én, Barátom.
Boldog tagadás ez, mely nem inog.
Parányi porszem tán, de sajátom.

Bolond hisztéria csattog szerteszét, abban az örömben élvén, hogy most már egy nem is új, de más világ jön. Hiszen igen, hiszen mindig új és más a világ, mert mindig mások és másként szürcsölgetik. És mindig ugyanaz mégis, mert az ember szürcsölő képessége alig-alig nőtt valamit, s még az irtózattal is úgy van, mint a nagyon hideggel vagy a nagyon meleggel. A sok öröm és a sok kín csak fantáziálás, az új nem új, a Múlt nem Múlt, de azért mégiscsak védjük meg a Múltat. 

Ady Endre

Rejtve és láthatatlanul




Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul.
És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst üröm-mezőkön át,
ahol kócos muszkalovak dobognak.
Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát
volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,
harangszó himbált útfélen halálba.
Osontam mohos-kőkutas
örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,
sokezer éves hindu isteneknek
láttam ifjúkorát,
ahogy mohó tigris-dühvel szerettek.

Voltam zárdába-átkozott,
tánccal-káromkodó apáca.
Vonszolt magával számüzött
fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát
gót torony alján számra vettem.
A reggel már Granadában talált,
fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,
fejem csecsenc lovas tipratta sárba.
Ringatott csengős pagodák alatt
kínai nádsipok gyereksirása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,
kiáltoztam szájat-betömő szélben.
Rabszolganőként hajtottam fejet.
Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.

Rab Zsuzsa

Töredék




Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Radnóti Miklós

Vajon ki gyónja meg…




Tudod, ott a felhő rásimul a hegyre,
és a fenyők zöldje talán égig ér,
párát lehel a föld, megbújik a medve,
sólyom száll feletted, körözve kísér.

Forrás tör a mélyből, patak zúg a völgyben,
kaszáló fennsíkon hízik a tehén,
birkanyáj hömpölyög kövérre nőtt körben, 
és a felhők színe vakít, cinkfehér.

Széles a szivárvány, messze hall’ az ének,
elszokott fülednek ízes a beszéd,
hitetlen szívedbe visszatér az élet,
s megérted a régről íródott mesét.

Kristálytisztán csordul testvéreid könnye,
lépted nyomán a föld sírva visszaremeg,
benne rejlik múltunk minden kis göröngye…

Trianon bűneit vajon ki gyónja meg…

Nagy Ilona

Néha úgy szeretném




Néha úgy szeretném megsimogatni mind,
a Vizeserdőt, a sok gyöngyvirágot benne,
magamhoz ölelni, csendesen ringatni,
a virágzó akácot, olyan szép is lenne...

Néha úgy szeretném megsimogatni mind,
a rácos kezű, arcú öreg nénéket,
templomig vasárnap velük elsétálni,
hallgatni a régit, hallgatni a szépet...

Néha úgy szeretném megsimogatni mind,
ki ebben az országban még mindig remél,
állatot fialtat, s nem rest földet túrni,
mert az élni akarás soha nem henyél...

Néha úgy szeretném megsimogatni mind,
a sok nyugdíjast ki épített, s alkotott,
gyermeket nevelt, megtanított bízni,
hite, élete a család és haza volt.

Néha úgy szeretném még megsimogatni,
a régi házakat és várótermeket,
korok nyomát őrző útjait, várait
e hazának, a csendes embereket benne...

Néha megölelném az egész világot,
szépet és csúnyát, jót, rosszat ugyanúgy,
valahogy a minden ilyenkor határos
a lelkemmel, veled, velünk ugyanúgy...

Szers András

2014. október 11., szombat

Én maradok!




Hányszor csábított már el a messzi távol,
és búcsúzkodtam is, mindenkitől sorba,
gátakat áttörve, gyötörve a vágytól...
Ó, már a gondolat is milyen ostoba.

Hová mehetnék el? Hisz, mint megnyúlt karok
fonnak be folyók, erdők, aranyló rétek.
Megfeszítve szűköl a szélnek, s bár vacog,
e köd ülte tájon megnyugszik a lélek.

Te menj, ha menni tudsz.Építs tündérvárat,
idegen tájakon nagy álmokat várván.
Hetedhét-határon túlra vidd a vágyad,
fejedet pihentesd ismeretlen párnán.

Edd meg más kertjének keserű gyümölcsét,
szolgáld ki más világnak gőgös urait.
Nem utálta így soha fogoly tömlöcét,
mint Te most vendégszobád bizarr zugait.

De a szükség nagyúr. Míg az dönt helyetted,
koldusút lesz utad. Idegenben. Távol.
Ha honvággyal sózott ételed megetted,
úgyis hazatérsz majd a messze-világból.

Én maradok. Itt, hol tücskök zenéjére
hull álomba lelkem minden áldott este.
Hazám alkonyába olvad szívem vére,
ott, hol visszatérő lépteidet leste.