2014. szeptember 27., szombat

Ugye nem késtem el?




Sosem mondtam el. De csendem dacára
úgy kúszott fel a szó torkom szűk falán,
mint a lián a bozót derekára:
hiányzol, szeretlek, szükségem van Rád.

Hány év dac, gőg szakított ketté minket,
s én hányszor merítettem újabb erőt,
hogy látni akarjalak... s vétkeinket
hótisztára mossam mindkettőnk előtt.

Haragudtam Rád. Tán gyűlöltelek is
a meg nem kapott, lágy ölelésekért.
Váddá nőtt a dac, rágott, mint a pestis,
és tudom, hogy nyila mindig szívet ért.

Megszülnél újra? Mondd, vajúdnál velem?
Újra hordanál engem szíved alatt?
Vad növésed voltam, már-már idegen,
de a Te fiókád, a Te madarad.

Hiányzol. Szeretlek. Szükségem van Rád.
Ugye nem késtem el? Ugye hallod még,
hogy naponta áldom lábaid nyomát.
Bár elmondtam volna... akkor... réges-rég.




Titkos írás az arc, de annak, aki a kulcsát bírja, nyitott könyv.

Jókai Mór

Részegész




Majd részeg éjemben tántorogva
hittel, hogy így is, most is létezem,
tartom arcom égő záporokba
könnyű dalokba halva, részegen,

és egyre jönnek cseppre csepp szavak
dalokká folyva sorba államon,
az öntudat határa felszakad,
a vér dalol, a csorba fájdalom,

a kedv, a kín, a pőre ösztönök
fröcsögnek így, h'leluja, esztelen,
esőt iszom, az égre fölköpök,
s nem érdekel, holnap mi lesz velem,

most van most; időtlen pillanatnyi
kereszthuzat, kifúj, beszív a nyár,
ó, mámorok, hogy tudnám visszaadni
az álmaim, s még hogyha visszajár,

mivé legyek? üresnek itt vagyok még,
de hogyha eltörsz, mit ragyognék

majd részeg éjemben tántorogva
hittel, hogy így is, most is létezem,
tüskeujjú nyári záporokba,
könnyű dalokba halva, részegen.

Hepp Béla

Papírhajók




Már nem számolom a hetekké gyűrődő,
fölém magasodó hallgatag napokat,
a hűtlen szavak néma menekülése
minden rímet papírhajóvá hajtogat.

Elúsznak tőlem vagy vad örvénybe vesznek
e lélekemésztő, gyönge lélekvesztők,
míg rabló sirályok rikoltoznak partra
vetett, vérző verskezdeményeim fölött.

Sárhelyi Erika

Vers a versről




Ó, versek gyásza, fájó, tiszta gyász
Ó, vers, érzések drága váza, te,
Színekbe zárt, külszínesebb fele,
Kaleidoszkóp, kúszált, festett varázs!

Ó, gondolatnak gyászos végzete,
Kit rímbe zárva félszeg vers aláz,
Érzés fölébe festett cifra már,
Rímek zenéje, ritmus tengere;

Játék szavakkal, könnyed és merész, -
Csengő sorokba vágyak titka vész.
Ó, versek színe, színes, tiszta vers,

Ki szíveket kettős bilincsbe versz, -
S ó szív, kit rímek fájó terhe nyom,
És versek gyásza, festett fájdalom.

Monostori H. Kamilló

Töredék szavakból…




Oly jó lenne még egy szusszanásnyi élet
miben nem zavar se mocsok, se sötét,
hiszen a fák is a tiszta égig érnek,
s inda sem tűri el földnek börtönét.

Én is épp csak annyit, tán annyit se vágynék
mint nyárvirágja, ha szórja szirmait,
odasimulni, hol meleg még az árnyék,
s nem némi szelekkel ma ott, holnap itt.

Arra, hol egy percre megállnak a fények,
töredék szavakból lírát fest az est,
csillaglámpák tüzén vágyak összeégnek,
s ölelő csendeddel sziromágyat vetsz.

Nagy Ilona

2014. szeptember 12., péntek

Én felvállallak



Kérni szoktam, de sosem koldulok.
Gazdag vagyok, míg van némi hitem,
míg szabadon kering bennem minden,
s mindenem felével hozzád futok.

De Te, ha szeretsz, ne ezért szeress.
Ha szívvel győzöl, győzz hát vállal is,
tarts ki mellettem, akár a tigris.
Ha nem megy, hagyd... ne tűrj. Felesleges.

Neved




 Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő kőzegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka,
te, vagy nála édesebb.

Szabó Lőrinc

Ezután




Nos, megmondod már, hogy lesz majd tovább?
Belelökjük a jövőt a kútba rágalmaddal együtt,
vagy csak a múltadnak szántad ezt a sorsot?
Az én orrom alá hiába törsz ma borsot,
ha már a régen eltemetett sérelmeket szedjük,
lökjek én is egy párat idébb-odább.

Önts tiszta vizet, ne hozd a szennyest vissza,
bár iszapos emlékeden kinyílt néhány tavirózsa,
-még a pocsolyát is széppé tudod tenni, -
és farkas mivoltodra bárány mellényt venni,
pedig tudod, ekkora gőg sohasem visz jóra,
úgy kivájja lelkem, mint a bélgiliszta...

Tudd, nekem is fáj, ám ma inkább szokás,
ó, de régen elfeledtem a nyugalmat, a csendet,
csak szél tépte ágak kopogását hallom,
léptek törnek ágakat földre hullott gallyon,
s amíg szíved a hímes-ujjú dolmányodba rejted,
minden szavad rajtam egy mély tengelynyomás...

Nos, megmondod már, hogy lesz majd ezután?
Ha itt maradsz, csak úgy maradj, hogy nem távozol soha,
s ha elmész, úgy menj el, hogy örökre mentél,
én kútba dobok mindent, ami még itt bent él,
és letiporlak, elfeledlek, elsiratlak, noha,
tudom, pillanatnyi fegyverszünet csupán...

Gligorics Teru



Neked nincs más dolgod, mint hirdetni azt, hogy minden miattam történik. Nekem az a küldetésem, hogy érezd, minden érted történik. 

Millei Lajos

Mielőtt




Mielőtt elmennél,
csomagold ki lelkemből
az érted gyúlt fényeket.
Gyenge lángom arcodra vetül,
sziluetted viaszként bőrömre feszül
s a hiány árván integet
neked.

Csöndemből feléd száll
a buborékba zárt várakozás
és markodból kéreget.
Légy bölcsőm és vágyam,
hogy békém megtaláljam.
Hitem valamit ott felejtett
benned.

Arany-Tóth Katalin

Vergődés



Ó éj...csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz
Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom... egy perc... és nem merek
Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye kínoz.
Ó hűsítsd éji lágy lég asztalra csüggedő főm!
Hadd higyjem: simogatva anyuska ül ma itten,
Kinek érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsöm...

Hiába. Kimegyek s a párás parti kertet
Remegő térddel járom s a nyúlt folyó-szalag
S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt
Torz óriássá puffad s bús symbolummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek.
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják?
S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton elballagnak az örvények felett?...

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak?
Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor;
"Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak..."
S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém:
"Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,
Maga az első padban üljön, ha prédikálok..."
...S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?...

Egy aszony kellene... ne lenne más, csak asszony,
Kinek csak vig enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít
S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,
Míg halkan felnevetnék... egy asszony kellene...

Tóth Árpád

Visszavárás




Kertünkben nem járok. Hársfák lombját a dombon
Nem söpri ruhám most.
Az ösvényt az őszi álmost
Nem riasztgatja siró sietésem.

Fonnyasztó sóhajtás nem kisérőm nékem.
S hol bú les rám orvúl
Megrebbent létem fordúl
S másfelé hajlik szemlesütve orcám.

Nagy forró bánatból kikelek fehéren.
Szívemről lerázom
A könnyet - - S gyakran fázom
Mert könnyü derü fedi csak a testem.

S azért hogy útamon - mint más én is - elestem
Nincsen csúf sebhely rajtam
Balzsamos örömtől tisztúl az ajkam,
S haragvó féltő kintól eltérít a szemérem.

Látod mosolygok most is, és békélt szóval mondom
"Nem sirlak vissza párom
Sebhetlen szívvel mosolyogva várom
Hogy vándorlásod visszatér-e hozzám".

S csak ha ölelve vállal megint vállad
És térdem megint játszóhelyed lenne,
És csókos kezed bátor meztelenre
Vetkezi gyáva szívem: - akkor sírhatok nálad."

Lesznai Anna

Így volna jó




Így volna jó örökkön, így feledve
Az életünkre mért örök tusát,
Mely bomlott és vigyorgó kárörömmel
Lobbantja vágyunk s szítja fel a vérünk
S egymáshoz és egymás ellen tüzel.
Így volna jó. Lemosni az öröklött
És balga bűnt, mely részeg és bemocskolt
Kezekkel dúlja össze tiszta párnánk
S reggelre támolyogva szédít s halványra
Torzítja és sorvasztja el az arcunk.

 Mint két gyerek-testvér egymás szívéhez
Simultan fekszünk, nincs ma semmi kapzsi
Elégülésre és gyönyörre szomjas
Bús ember-vágyunk, szentek és fehérek
Vagyunk ez órán s fáradt életünk
Rejtett és nem tudott csodákat érint.
És mégis nász ez, ember-isteni,
Mély és örök, a lélek hinti hamvát
Ágyunk fölé ez éjszakán, amíg
Levetve vágyunk, vérünk és húsunk,
Mint két szomszédos és virágos ág
Egymásra hajlunk békült megadással.

Így volna jó örökkön. Óh, ha most
Szétvetné gyűrött és kopott szobánk
Falát valami láthatatlan erő
S egy kéz lenyúlna értünk s egy utolsó
És őrült öleléssel elragadna
Túl balga földi tájakon, amíg
Elhamvadunk e vágtató iramban
S Isten ölébe vissza senyvedünk!

Ligethy Béla

2014. szeptember 7., vasárnap

Rögeszmévé váltál




Tudom, hogy létezel. Ott vagy valahol,
hol nincs magány, könny, összetépett lélek,
hol minden rontás egyszerre kiégett,
hol minden emberszív mosolyog, dalol.

Új hajnal hasad. Lassan kihunyt a Hold.
Ünneplőt veszek, végre feléd lépek
te örömteli, vágy-fuvalmas Élet.
Tudom, hogy létezel. Ott vagy valahol.

Elmaradt ölelés miatt



Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

Makacs elmulás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?

Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek -
s nem is uszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!... Hol volt az öled?...
Mig itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.

Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a müvész pörölt az elmulással -
tanuskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

József Attila