2014. augusztus 31., vasárnap

Útravaló gyanánt




Dalolj, Költő, mint ajzott ideg
pengesd húrodat,
adj új hangot a nagy semminek,
gyásznak s nyomornak.

Dalold, Költő szíved ütemét,
mely tilt és tagad,
odakünn a lelkek csöndje véd,
ott leszel szabad.

Dalolj, Költő, hadd zengjen a húr,
sírjon, mint a szél,
s ha a rívás ezer szívben túr,
igazat beszél.

Kínod kelyhét egyszerre idd ki,
mint kit sújt a vég,
mint, aki kész szívet fojtani,
s dalod hadd vigyék.

Dalolj, Költő, dalolj szerelmet,
derűt és reményt,
s én ringatózok majd, mint gyermek
szavad melegén.

De ne feledd, a míves szavad
menten elszárad,
ha halk sóhajodhoz nem tapad
igaz alázat.

Szeptember végi gondolatok




Már hamvadva égnek a szívtáji lángok,
és füstkormot szitál a szunnyadt parázs.
Hószínűek lettek a csókok, s az álmok,
miket forró nyár helyett, tél ölel át.

Már ködkönnyekkel sír a dérezüst élet,
és harangszót kondít a hűs őszi szél,
 mit nem kísért többé madárdalos ének,
sem felhőkön bóklászó vágy-szenvedély.

Már hamisan csendül a sors írta dallam,
kilopta szívünkből a mesés varázst,
mely vigaszt adott, mikor felsírtunk halkan,
és lelkünket az éj árnya fonta át.

Kun Magdolna

Fáj, hogy nem vagy velem - Múzsadal

Kihasítva magunkból a kínt:
Azt, ami fáj
Elmerülni a folyók
Áradó zokogásaiban,
A jegenyefák égrevetitett örömében,
Hogy mindenütt ott találjon tudatom:
A rejtett-örömű bánat
Felhők égre karcolt jelei közt.
Mindenütt te magasodsz!
A tájkép arculatán,
Szerénységed a hegyek büszkesége,
Öntudatlan tudatossága a szónak:
Szíved áhítatos, piros ünnep.
A nélküled - vigíliák teljesülése.
Ilyenkor szép szavú madarak ülnek
A közeli fákra
És egyetlen
Dalt csivitelnek szüntelenül:
S z e r e t l e k…

Bornemisza Attila

Titok





Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.

Reichard Piroska

Csak szó vagyok!




Ha kőszikla lennék, mázsás
magánnyal mutatnám másnak
rideg valóm keménységét,
s amíg a mélyemre ásnak,
szilánkok szórnák reményét,
a hitetlen elmúlásnak.

Ha tenger lennék, hullámok
hátán hömpölyögne léptem,
hogy hirdesse fennen nektek,
nem csak lent a mélyben éltem,
s vágyaim, ha felkerültek,
az csak a sors, és nem érdem.

Ha vihar lennék, száguldó
szellemem szaladna térben,
hogy értsétek, fontos lehet
egyszer, hogy idáig értem,
s konokságom egyet tehet:
fennhangon meghalhat értem.

De, csak szó vagyok. Ölelve
ölöm ősöm ellenségét,
ki velem tart, álljon itt fel.
Sírva kell a szó szentségét
vinni az úton. Vak hittel.
Akkor érted meg szépségét.

Millei Lajos

Nem lesz több tavasz




Ha vége e halvány létezésnek,
új reménnyel zöld tavasz legyen,
fecskék repüljenek fenn az égen,
s búza nőjön termőföldeken...

Ne legyen könny szeretők szívében,
bimbó hajtson minden rózsafán,
úgy menjek el, e világból, halkan,
mint ahogyan jöttem, hajdanán...

Vagy ősz legyen, száraz levél hulljon,
aranyszőnyeg a vén fák alatt,
Tiszám lágyan ölelje a fűzfa,
mint amikor ott megláttalak...

A nap is csak szomorúan süssön,
siratva az elmúlt éveket,
őszi eső mossa le az útról
e halkuló, fáradt lépteket...

S ha nem lesz ősz, jó lesz hát a tél is,
szívemben már úgyis régen az,
az én fecském nem jön vissza többé,
s nélküle már nem lesz több tavasz...

Gligorics Teru

Magamról ennyit




Magamról ennyit; halni szült anyám,
(ígérte, és meséit így hiszem,
örökre nem maradhat senki sem),
ikerhúgom viselt az oldalán,

s hajamba túrt a nyári szőkeség
szakadt ruhásan, hosszú évekig,
és szólítom a csendbe’, kéretik
hitem, ha néha visszajönne még,

jelent a múlttal összeöltenék,
 most irreális álom-állapot
kidobni minden málló váll-lapot,
mert árulók a földbe tört mesék,

az ujjam újra számba rántanám,
hajam fehére újra szőke lesz,
s nem érdekel, miért van az, meg ez,
vászonpelus az élet számtanán...

Magamról ennyit; halni szült anyám.

Hepp Béla

2014. augusztus 22., péntek

Homály takar



Leszállt az este. A fészkek alatt
a fecskék is ritkában köröznek.
Az ég korma szárnyaikra tapad.
Nyoma sincs a nappali örömnek.

A liget hallgat. Csak egy-egy szellő
fésüli át a hársak ágait.
A heges közöny testesedve nő,
s mint dombon az árny, aláhanyatlik.

Szívem is megáll. Lepihen szépen.
Még lüktet benne ugyan hajszálér,
de várja a hajnalt. Langy fényében
öröme mindig, mindig visszatér.


Az álom nem kárpótol a valóságért,
a valóság sem az álomért.
Az elérhetetlen e kettő között
vesztegel.

Gazdag Erzsi

Lélekfénye leszek




Látod, ráült az est a diófa nyakára,
sötét pamutsálat hintve a levélzöld ruhára.
Egy nesztelen szellő fekszik rá a sálra,
így simulok én is a lelked falára.
Így vigyázom éjjel álmod meseszépét,
így testálok beléd szívmosolygó békét.
Rád cseppenek én, mint fűszálra a harmat,
s hiába hevítnek Napfényű hatalmak,
elszáradni én már soha nem engedlek,
lélekfénye leszek eztán életednek.
Nyakadra borulok, mint est a diófára,
s kacag majd levélzöld szemed szellőre és sálra.

Millei Lajos

Esteledik




A fáradt világ le-lecsukja szemét,
nagyokat pislog, elmereng, méláz,
utolsókat lobban pilláján a fény,
visszanéz a napra, ahogyan én rád.
Az alkony rigója felettem trilláz,
andalító dala halk harmónia,
ő egy ágon, a lélek múlton hintáz,
szól a gyönyörűn zúgó szimfónia.

Távolodsz, s még maradnod kellene,
kisiklik az élet, a lét, lendülete…
Lassan pihentető álom közeleg,
oldja a kontúrokat, a fényeket.
Kószán keringenek, s tűnnek az árnyak,
míg sétálgatva fel, és alá járnak.
Utolsót lobban, s lebukik a nap,
glóriát festve a láthatár alatt…

Hollósy-Tóth Klára Éva

Elalszom




Már rámlehelt az álom. Bágyadva verdesek még,
Űzném, mint szélfútt fa a ráhulló ködöt.
Egy nap lehullt a mélybe, elmúlt napok seregjét
Látom homályosan, szendergésem mögött.
Harsogó vízesések erejével feszültem,
Vitt vágy és gondolat, s mind csendesebb meder
Vezet tovább és végül elsímulva, lehűlten,
Páraként szállongok a semmiségbe el.
Orgonák búgtak bennem, mély hangok felszakadtak,
Egy billentyű zsongott, elhalt, másik dalolt,
Eltört egy harmadik és új zengések fakadtak,
Elnémul mindenem, minden hiába volt.
Vándormadársereg száll parttalan, messzi útra,
Cél nem lehet, de szép, ahogy messzebbre ér,
Olykor egy-egy lefordul, vergődik, rebben újra,
Amíg végül lehull, elnyúlik a vezér.
Aztán nincs semminek már alakja és a vérem
Feloldta mindenem s a helyéből kicsap,
Ringok, mint lomha tenger, végtelen lanyha téren
Tolul és elpattan, elszáll a játszi hab.
Küzködök s felmerülök, szinte már léggé égve,
A szívem hangtalan egy utolsót kiált,
És testetlen lehullok, nagy, messzi semmiségbe
Sülyedek és velem elsülyed a világ.

Imecs Béla

2014. augusztus 9., szombat

Csöndet szomjazva




Ma felmásztam a világ tetejére,
s amíg ott ültem egy fa korhadt erén,
ringatóztam lágyan a Nap melegén.
Rábíztam magam sorsom tenyerére.

Elült a zaj. Az ég kékje vett körül,
és mindenfelől rózsaillat áradt,
a boldogságtól szemem könnybe lábadt.
Ott fenn Isten is az emberrel örül.







A pillanat szépsége abban rejlik, hogy gondolkodás nélkül éled meg. 

Nagy Ilona

Valami még jön




Ha szivem bomlott, bus malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.

Ha igy szólok: már mehetek
Nem jöhet már uj, sem jó sem rossz,
Ütő vágy éri szivemet.

Az élet már adott sokat.
Bóditót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.

Ady Endre

A hajnali vonattal…




Harsány tüzével ébresztget a hajnal,
sugárzó szemén langy fény, hűs arany,
mályvarózsaszínt ont a tájra halkan,
gyémánt íriszén a szél nyugtalan.

Opálos gyöngyöt szór a lét hajába,
ráragyogtatja édes harmatát,
lassan rásimul az ébredő tájra,
a mennynek égi báját lopva át.

Víg kacagás, ragyogás e reggel,
a sok szépség virulón remeg fel,
mint lobogó vitorlák a víz felett.

Képzelet játszik a gondolattal,
kürt visít, a hajnali vonattal
a felsajgó hiány is megérkezett.

Hollósy-Tóth Klára Éva

Ha jössz, szívem




Ha jössz, szívem, – a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek -
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég – egünk – s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj – hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák…
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. – Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. – Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán – immár nélküled –
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. – Lásd, az vagyok. –
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem – jó ízed – hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal – : rögeszmébe az eszelős –

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután –
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom –

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. – S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. – Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.

Simonyi Imre