2014. július 26., szombat

Édes-keserű

A bent rekedt szó, mint félrenyelt morzsa
halálra gyötör. Belém sírja vágyát...
De én, aki tudja, mi lesz a sorsa,
mélységeimben vetem be az ágyát.

Nem nyugszik meg. Át csöndviharon, vészen
kipréseli magát. Hozzád menekül.
Bár maradt volna. Most zokogva nézem,
hogy félúton hal meg árván, egyedül.

Egy szó elég




Nyomaszt az éj, riaszt megannyi rémalak,
Magányba zárna szétziláló orkán,
És egyre jobban szűkülő csatornán
Kínlódva folynak át hozzád a bús szavak.

De nem hagyom, hogy űzzön megvadult vonat,
És cáfolom, hogy léterőm ma fogytán,
Egy szó elég, egy perc a boldog órán -
A vágy, mely céljaimba oltja sorsodat.

Lajtai Gábor

talán szellemnek születtem...nem átlátszó bolyongó árnynak, hanem olyasvalakinek,  aki észrevétlen megjelenik... aki nem ijeszt, nem riaszt el nyugodt éjjeleken békés álmokat, aki nincs, mégis létező... és alaktalanul mindenben jelen lévő lelket öltöttem, senkit magához nem láncoló, örök-néma kérésekkel, amik stigmájukkal bennem sikoltanak... és súlyuk terhe alatt beköltözöm hozzád újra meg újra, és kéretlen érkezésemre csupán egyetlen halk kondulással ront rám a templomtorony hangja, és belőle a vágtató idő, ami már nem fordul(hat) vissza...

Moha

Úgy voltál




Úgy voltál, mint a csend, ha nyár van,
árnyak táncába hullt levél
ahogy forog, s e pörge táncban,
nem érzi meg, hogy már nem él,

úgy voltál, mint a felhőbojtok,
könnyű tajték a kék vizen,
habja, ahogy a vízbe fojtott
utolsó szóval még üzen,

úgy voltál, mint az esőcseppek,
könnyek, ahogy a múlt kopog...
bennem enyhülni mit kerestek
szélfútta, jött-ment záporok?

Úgy voltál, nem vagy. Kérge lassan
mesének, múltnak, mintha már
nem szeretné, hogy megmutassam,
szívemre össze-visszazár.

Hepp Béla

Árnyékszerelem




Valahol ott vesztettük el, azon az úton,
ahol már árnyékaink sem simultak egymásra.
Lehajtott fejünkön egy pillanatra megpihent
egy régi érzés tovasuhanása.
Egykor egymáshoz igazodó lépteinkben
megbotlott a közénk ékelődött csend,
csak mi hallottuk, ahogy kimondatlan szavaink
rekviemet játszanak odabent.

Sárhelyi Erika

A szív



A szív a legfurcsább csavargó,
vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
de mindig kész van útra kélni,
ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
a tolvaj-utat kedveli,
hiába tiltja tilalomfa,
nem hajt veszélyre, tilalomra,
még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
minden lépése új talány:
onnan szalad, hol rája várnak,
s hívatlanul oson be másnap
pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
hívhatják vissza bár ezerszer,
nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
dölyfös kacajjal elszalad,
hogy megalázva, elgyötörve
visszalopódzék a küszöbre,
hol csupa dacból megszakad.

Móra Ferenc

2014. július 20., vasárnap

Én továbbviszem fáklyád lángját


Ma letérdeltem sírod küszöbén.
Álmod füstje még fel-fellebegett,
majd fittyet hányva a lét közönyén
alakot öltött és rám nevetett.

Már semmid se fáj. Éhség se gyötör,
nem nyeled többé a bűn mérgeit.
A szélnek feszülsz, míg a sírgödör
öleli körbe holt reményeid.

Mindegy már neked, hogy szeretnek-e,
hogy az úri kegy ma kit gyámolít,
vagy, hogy ifjaink háromnegyede
rég elhagyta hazánk határait.

Nem dühöngsz. Nem nyílik szóra ajkad,
már az se bánt, hogy négyszer temettek.
Szárszó óta gúnyolódnak rajtad,
és bemocskolják drága nevedet.

De én élek. S mint túlélő végzet
bejárom a világ hosszát-szélét,
s rábírom e birka nemzedéket,
hogy a valót sírkövedre véssék.

A valót... hogy Szárszón, aznap este
sétálni vágytál csupán. Szótlanul.
Ízt kerestél az aznapi vershez,
nem sejtve, hogy a vonat megindul.

Aláhajoltál. De a csönden át
a jelző síp feljajdult zokogva,
megtorpantál, majd követted nyomát,
s menekülni vágytál szívszorongva.

Nem sikerült. Nehéz hervadás-szag
szállt akkor a közömbös világra.
Lángod nélkül az emberek fáznak.
Egy nagy Egész tört ott szét szilánkra.

Egy balatonszárszói mécsvirághoz



József Attiláért

A sínpár között gyerektenyérnyi
Zöld mutatja, hogy elkezdtél élni
S alulról lent a köveken át
Lelkendezel, te gyenge mécsvirág
Fejed felett már vágtat a vonat
Még csak szele ér, olyan kicsi vagy
Olyan alacsony
Te még most vagy úgy, hogy nem rémiszt
Ha oda-vissza zúg
S ha száz mozdony jő s percenként robog
… de egyszer Ő jön
A Te Mozdonyod
Akkorra már te is a
A csattogó tengelyig nősz
a talpfa alól magasodsz oda
Hol homlokod egy ütés éri
és szétrobban a NAP…

Cserhát József

Lázas éjszaka









Mekkora szerelmek égetnek semmivé
önfeledő, fájó szíveket,
csakhogy lázasan
legyezzük életre
üszkös emlékeiket
egy perzselő éjszakán
s rátalálva hamvaikra,
magasra emelve
öntözzük őket tisztára
maradék könnyeinkkel...
Ó, csak egy zivatar jönne bár
örökre kioltani a tüzet
s az üszkös rózsára
varázsolna új rügyet...

Gligorics Teru

Ritus




Vonuljatok megint a sársötéten
mint minden este, át a szurkos úton,
csuklyás köpenyben, s hangotok fölébem
szálljon, aztán mind fejemre hulljon,

vonuljatok, és rólam nem törődve
vigyétek el a lelkem egy darabját
ti éji árnyak, nem, sosem török le,
csak hogyha majd a fejfámat faragják,

vonuljatok időtlen, hosszú sorban,
még nem megyek, a kórus nem talál rám
vak indulót, még jól tudom hogy hol van
a küzdelem, a fájdalom, a zárkám,

vonuljatok, ma más kapukba várnak,
én bent vívok egy megszakadt ütemmel,
tört dallamomban, holló éji árnyak
elrejtőzöm, míg átölel a reggel.

Hepp Béla

mentség





Ó, a büszkeség!
Milyen jó hivatkozás
a gyávaságra.

Kozák Vilma

2014. július 5., szombat

Általa lettél




A végzet nyila végül szíven talált.
Míg lábad alatt tátongott a mélység,
lelked még mindig Léda-zsoltárt dajkált,
bár betűit már rég ál-hitbe vésték.

Nem hitted el, vagy hinni nem akartad,
hogy minden aszott virág peregve hull,
nem hitted el, hogy végleg elapadhat
a vágy, amely egyre új tüzekbe gyúl.

Még tíz körömmel fogództál a lázba,
s a vett nimbuszodat rongyosra hordtad,
porba sújtottan, vérig megalázva,
Te azért is Ady emléklángját óvtad.

Szép múlásod volt. Szerteszállt a szikra,
de még rőkölt benned a régi féltés,
s mikor sűrű pernye hullt álmaidra,
elengedte végleg egymást a két kéz.

Hozzátartozni nem lehetett hited,
s mégis téged őriz minden halk dallam,
általa lettél, te Árnyfolt, Fénysziget,
általa lettél örök, halhatatlan.




Várjon reám türelemmel, ne adja nekem az élhetetlen halhatatlanságot, de majd a rendes időben döntsön rólam: igazán nem bánom, miként.

Ady Endre

Az a gyönyörű nyár


 Visszaemlékezés

Elindultunk egymás felé a nyárban,
kísértek utunkon tarka virágok,
izzott a nap, majd szétrobbant a tájban,
madárdal zengett, isteni zsoltárok.

Elrévedeztünk varázsos csodákon,
harsogó színével ölelt a világ,
olyan volt a lét, mint gyönyörű álom,
amelyet magának mindenki kíván.

Duruzsolt az élet, szárnyra kelt az ég,
bennünk szépült a felfénylő messzeség,
s ma nézd! Örökké alkony van, szürkület….

Üresen nyújtózik a végtelen tér,
a hangom hozzád el, már sohasem ér,
árvul lassan minden-minden, nélküled.

Hollósy Tóth Klára

Álmoddal mértél






Te bennem szörnyeteget látsz, én benned
nem akarom látni az inkvizítort,
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már a könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.

Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél: én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.

Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezed magad.
Nem bíztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestül, egészen el.

Ne mérj álmaidhoz kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész:
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpébbnek ítélsz.
Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít...

Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítani
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat,
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.

Szabédi László