2014. június 28., szombat

Kelepcébe zárva




Úgy vágyom az élet ízes szagát,
de úgy burjánzik köröttem a zaj,
bánt a hangok éle... a sorskacaj
túlrikácsolja szívem halk dalát.

S az Idő, az állhatatos, konok,
nyakamba liheg, a sarkamra lép,
folyton űz, kifoszt, száz szálakra tép,
s minden szálban száz lemondás dobog.

Jó volna megállni. Vagy elszökni.
Vagy találni egy szelídebb utat.
De minden sorsujj egyfelé mutat,
s dúlt lelkemet a zaj felé löki.



Nem mások véleménye határoz meg engem, hanem én határozom meg mások véleményét, magamról.

Kozák Vilma

Semmi forte…




Úgy akartam élni, mint a fák,
fehér nyírként nyújtózni a fényben,
s ha vihar ver, törik egy-egy ág,
kapaszkodni őserős gyökérben.

Vagy tán csavargóként, mint a szél,
gondtalanul táncolni a gáton,
meghallgatni mit a csend mesél,
s megpihenni egy-egy szép virágon.

Talán elfeküdni, mint a fű,
zöldselyemként takarni a földet,
s ha táplál az égi-jó nedű,
harmatommal álcázni a könnyet.

Könnyedén hajolni, mint a nád,
susogni a szerelmetes nyárban
rád simulva, mint a holdvilág,
s tűz-ropogni hideg éjszakákban.

Csak élni akartam… élni, csak
szeretni a zajban és a csendben,
megpihenni olykor, néha nap
- de sosemvolt bűnökért fizettem.

Úgy akartam élni, mint a dal,
szárnyra kelve, trallala, dó- ré-mi,
semmi forte, semmi hangzavar,
úgy akartam… Úgy akarok élni!

Nagy Ilona

Bú párája illan


Kevés öröm között vergődik a szív.
Szemed türkizéből lecseppent egy gyöngy,
így lesz föld porából megszentelt göröngy,
melyből virág fakad, s újra élni hív.

Nézd, a nap is ébred felhővánkosán.
Bibére dongó száll, vígan döngicsél,
szép szemed harmatját szárítja a szél,
bú párája illan légi gondolán.

Dobd el hát a bánat ólomköntösét,
ékes gúnyát hímez most neked a rét,
arany pitypangvirág lesz hozzá a gomb.

Indulj hát utadra, öröm kútja vár!
Fényes ég tükrében megcsillan a nyár,
remény zöld titkával kecsegtet a lomb.

Szilágyi Ferenc Hubart

2014. június 21., szombat

Sóvárgás




Úgy vágyom már, hogy végre valahára
aranylón hömpölyögjön felém a nyár,
s puhán omoljon lelkem talajára,
mint halványzöld mezőkön a napsugár.

De melegét még nagy messzeség óvja,
így áhítozásom ma is ködbe vész.
Ám újra duzzad bennem majd folyója,
mígnem egy napon a hideg elenyész.

Hajnalban




Térdre hullottam,
s mint akit megvertek,
nem remélve semmit se már,
csak még egyszer beszívni
a közeledő hajnal illatát,
úgy vártam a csendben.
Jött is lassan lopózva,
felkúszott a hátamon,
befúrta magát a hajamba.
Megadtam magam a sorsnak,
de az utolsó pillanatban
tekintetem beléd ütközött.

Nagy István Attila





Mintha este se menne le a nap, minden világít éjszaka is, és az ember csak fülel, hallja-e már a léptét annak a csodálatosnak, annak a nagyszerűnek, amit remél.
Szabó Magda

Vigyél a vizeden




Kis papírhajó vagyok az életvizeden.
Vergődő vágy-vitorlámmal
a foltos fedélzetemen
a nagy szelet áhítom. Merészen nézek
a szűz szikrák szabad, szép szemébe,
csak vigyél tovább, még ne tegyél le.

Repíts, hullámok hulláján hiányomat hívva,
a feneketlen mélybe, hogy tudatod beírja,
vésse bele vérrel vemhes, vak kezembe,
miként fogjam a tollat, s a nagy igyekezetbe
száradt szeplős gondolatom,
hogyan ne üssön engem,
minduntalan agyon.
Ne hagyj beleveszni az életed vizébe,
csak vigyél tovább, még ne tegyél le.

Rongáld csak ronggyá lett rabszolga hajómat,
papírfalát áztasd,
s üvöltsed elszántan a benne utazónak:
most jó az irány, erős ez a csónak,
s hitelt adhatsz bátran, bárgyú, bamba szónak,
ha ajkadat égeti, csak akkor érezd jónak.
Mondd el ezerszer, bőrömből faragd ki
betűit, ha kell,
és etesd meg velem, tömd a szájamba, kérlek,
mert ilyen élelemmel nem feledem el,
hány lángot gyújtottál, holt hitem szívébe,
csak vigyél tovább, még ne tegyél le.

Küldj reám orkánt, okádjon ordítva,
árbocomat darabokra törve,
hajts a végtelenbe, taszítsál előre,
s ha papírhajóm reszket, mert szétázott
szándékkal nem jut kikötőbe,
megvetően legyints, és üssél a hiteddel,
égess igazaddal, fojts meg a lelkeddel,
de soha ne hidd el,
hogy nem hiszek Neked,
hogy nem az életemet menti,
mindennapi, éltető kenyered.

Te csak zárj jó szorosan az életed vizébe,
és vigyél, vigyél mindig tovább,
soha ne tegyél le.

Millei Lajos

Ha túlról nézem…


Ma összegyűjtöm még a kincseket,
színekbe szőtt csendszürke hangomat,
táncoló felhőt, tajtékzó vizet,
és lecsendesített, vad orkánokat,

pillangóseregtől zsongó réteket,
zümmögő méhet, írzöld lombokat,
piros fonállal fércelt életet,
feslett kabátot, kopott gombomat,

borvörös-bársonyt álmodó szívet,
ősz aranyába fészkelt titkomat,
nevesincs szigetről elsodort követ,
szélkócolt bokrot, pocakos dombokat,

Ma összegyűjtöm még a „kincseket”,
sorokba gyűrt „semmivolt” hangomat,
hogy elmúláskor magaddal vihesd,
ha túlról nézem a földi partokat…

Nagy Ilona

Lepketánc




Úgy lebeg, oly könnyed, varázslatos szépség
minden lebbenése, ahogy röppen föl, le,
füvek fölött, szirmon, s fenn a tiszta kék ég
mozgalmas-színessé virágzik fel tőle,

citromszín virágok, fehér, színes szárnyak
cikáznak köröttem, mint egy álomkertben,
minden pillanattal új viharba várnak,
közöttetek szállni mégse, mégse mertem,

hívtatok ezerszer könnyű szélbe menni,
hívtatok repülni, színes álom lepkék,
s nem volt büszkeségem, bátorságom semmi
közétek sorolni, pedig hogy szeretnék;

mert küzdelem most is minden szárnycsapásom,
lepkeálmaimból visszahúz a földre
sárízű világom, csak hogy bárki lásson,
ahogy karjaimmal csapkolódok föl, le...

Hepp Béla

2014. június 9., hétfő

Mert hagytam




Nem rajtad múlt, hogy alulmaradtam.
Én hurcoltam ajkamon a csendet,
én pólyáltam be a gyönge lelket.
Összes sebét erénybe csavartam.

Hagytam, hogy árts. Érezd magad nagynak.
Hogy az voltál-e? Nagy. Veszedelmes.
Szép diadal ez. Méltóságteljes
úgy nyerni csatát, hogy győzni hagytak. 

Jól hallod. Én engedtem, én hagytam,
s mit bánom én, ha sírtam is érte.
Százszor, ezerszer mondom, megérte.
Lent állok bár, s mégis gazdagabban.

Struggle for life




Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.

Karinthy Frigyes


Minden út túlfut a betonon...

Nagy Ilona