2014. május 31., szombat

Bújj hát közelebb




Nincs ma a Napnak rontó tűzvarázsa,
de a dermesztő szél boldogan nevet,
míg két hársfaág között meg-megreked.
Idáig hallik pajkos kacagása.

S ahogy kuncog ott, Istenem, az ajkam
mosolyra nyílik, s rajta ringatóznak
az üde, zsenge bimbói a szóknak,
s én csokorba gyűjtöm, hogy neked adjam.

Neked... annak, ki nagy kortyokban issza
a szóba préselt vágynak édes borát,
s ki azzal hűsíti lázas homlokát.
Őt vinném mindig vissza, vissza, vissza...

Oda, ahol nincs szomorúság, magány,
hol minden szépségre a Nap nyila hull,
a kacér színesség soha nem fakul.
Itt építsd házadat, lelkem udvarán.



Van mindenféle szó. Szúró, sebző szavak, és simogató, gyógyító szavak is. (...) Hát ha a bajt szó okozta, akkor miért ne szerezhetne békét ugyancsak egy szó, egy másik? Csakhogy (...) nem találja azt a szót. Ha tudja is, hogy van ilyen, ugyan hol keresse? Még talán fűszál és bogár sincs annyi a világon, mint amennyi szó van. És ezek a szavak még színjátszóak is, mást jelentenek, aszerint, hogy ki mondja őket, kinek, mikor, miért. (...) Néha a saját kimondott szava köti gúzsba az embert. A szó uralkodik a gazdáján, ahelyett, hogy az ember uralkodna a szaván.

Gergely Márta

Míg veletek vajúdom




Ó, hányszor csillogott már éltető szó
cserepes, kiszáradt ajkamon,
mint ahogy nyíló virág szirmán fénylik
a múló, harmatos fájdalom.

Százszor borogatták már a hűs szavak
begyulladt, túlhevült torkomat,
s a láz csitítására folyni kezdett
a leült, iszapos gondolat.

Sárosan, mocskosan bújtak ők elő,
hogy éltető fény fürdesse meg
hitetlen, vágyfényű akaratukat,
s a halál szele ne üsse meg,

teret kérő, konok, koldus kezüket.
Tán akad bennük érték annyi,
hogy sárruhájuktól megszabadulva
elhiggyék, meg kellet foganni.

Jaj, muszáj mindnek mindig megszületni,
hiába van halálra szánva,
megszületés nélkül sosem jöhet el,
a szavak szín-szép mennyországa.

Gyertek fényre, szülessetek csak folyvást,
ti magzatlepelbe bújt szavak,
s míg saratoktól a vágy megszabadít,
én majd térden állva áldalak.

Millei Lajos

Gondolataszály




Lassan visszasírom színeit az ősznek,
mert megihlettek, mint tájfestőt az őzek,
ahogy a tisztáson riadtan megállnak,
majd elnyelik őket az erdei árnyak.

És évről évre szóra bírtak a telek,
a magamra húzott, didergő reggelek,
s a decemberi éj kútmély sötétkékjét
láthatatlan lények verssorokra tépték.

Most nyár jön, forró és gondolataszályos,
bilincsbe ver, akár levegőt a város,
s a hajnali szél hűvöse hordja szerteszét
százszor megírt mondatok ördögszekerét.

Sárhelyi Erika

Mint az alvajáró




Minden örömömben volt valami fájó,
Minden bánatomban volt valami édes,
Mint az alvajáró
Mindig közel voltam holmi meredélyhez.

Életemben mindig volt valami álom,
S a halálközelség borzongatta lelkem,
Mint az alvajáró,
Mindig az elmúlás peremére mentem.

Juhász Gyula

Tán egy út…



Mosoly kell nekem, s annyi más,
széllovas hintó, szárnyalás,
felhőt kergető nyári ég,
fűben kucorgó szöcske még,

rétszagú széna, rőzseláng
- égig nyújtózó, szép nyalánk -
lágyan simító lusta tó,
rőt napnyugtába bungaló,

mézédes dinnye, nádasok,
szabadon szálló vén sasok,
narancsba kábult reggelek,
s legyen a hold is szép kerek,

ujjaim közé másik öt,
élhető csend a lét mögött,
erdőn kanyargó kisvasút...
S kell valami új! Tán egy út…

Nagy Ilona

2014. május 24., szombat



Ha gyengének látsz,
csak azért van, hogy soha
ne félhess tőlem.

A Tűz csiholója




Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
 Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

Ady Endre




Lennék várakozás, - ha jót kívánsz - s ha rosszat, feloldozás.

Kozák Vilma


A fákhoz, a költőkhöz




Hosszú tél, munka, gond, betegség
úgy meglopta ezt a tavaszt,
hogy most elálmélkodva nézem
a hirtelen megjött vigaszt:
Te vagy, május? Csakugyan itt vagy?
Hogy lettél kész ilyen hamar?
Néhány nap alatt mennyi szépség!
A vén föld milyen fiatal!

Mintha meggazdagodtam volna,
úgy nézem a sok gyors csodát:
orgona, hárs, alma, cseresznye,
egyszerre nyitnak mind a fák;
terraszomnál egy óriáslány
ágaskodik a napba fel,
egy fiatal jegenye, - játszom
örvénylő leveleivel.

Játszom fénylő, gyönge hajával,
érzem élete friss husát,
a zöld vér, amely benne lüktet,
szinte a szivembe fut át;
aztán lemegyek és megállok
egy bokor előtt, fa alatt,
és lombok és szirmok hüsébe
temetem égő arcomat.

De szépek vagytok, fák, virágok!
Még ti is, egyszerű gyomok!
Költők vagytok ti szavak nélkül
és bátrabbak, mint én vagyok,
csodát tesztek minden tavasszal,
illatozva és gazdagon:
a feltámadás versei nyílnak
ujjongó ágaitokon.

Fák, költők, emeljétek égbe
a sarat, a fekete éjt,
szűrjétek virággá, gyümölccsé
a földi szennyet és ganéjt,
pompázzatok, májusi fák, hős
testvéreim, s biztassatok,
hogy bármilyen hosszú a tél, a
tavasz mégiscsak fölragyog.

S amikor már nem fogok élni,
és mocsokká rágott a föld,
ti, néma varázslók, megváltók,
emeljetek ki drága zöld
véretekkel, emeljetek föl
a sár fölé és írjatok
poromból szebb verset az égbe,
mint amilyet ma én tudok.

Szabó Lőrinc

Talán...




A legszebb versem talán egy üres lap lesz. De hófehér.
Mint az asztalra tett megtörésre váró szótlan kenyér.

Zubreczky Antal

2014. május 11., vasárnap

Új szentség nyomában


Szeretném fölkutatni, s végül megtalálni
azt az egy csepp rejtőzködő, tiltott örömet,
rímekbe tördelni, majd szavakká formálni,
és átnyújtani nektek legszebb gyönyörömet.

Szeretném... jaj, szeretném vele meghálálni
az elém terített, lágy hit-szőnyegeteket,
tavaszillatú, áve-szófénnyel táplálni
a szépre szomjas, felém tárt kebleiteket.









Néha betűkbe gyűröm magam, hátha kiolvas belőlük egyszer valaki...

Nagy Ilona


És életre kel a szó


Szakadj ki sóhajtás, szakadj ki tüdőmből,
legyél jajt kiáltó lidérces vészharang.
Látod, lassan leég a láng ölelő tüzemről,
s fázni fog eztán minden újszülött gondolat.
Papírra véstem pár kesze-kusza szót már,
ceruzám ekéje hittel szántott sorokat,
lelkem termőföldjén csak gyűltek a barázdák,
s eszmém vetőgépe szórt bele búsan bölcs magokat.
A behunyt szemű jövőm bő termőföldet látott,
zölden ringó búzaföldön a holnap kenyerét,
s kalászkezek simogatásában ezer búzavirágot
hintáztatott a szél, hogy elnyerje kedves kék kegyét...
 
De szikes lett a talaj, s izzasztó a szántás,
sziklák százai harapták szorongó ekémet,
friss barázdáimat benőtte durva dudva,
mohón megfojtva az élni akaró kéket.
Ceruzám hegye a papíron vérzett el,
hol karmoló karokként könyörögtek a sorok,
de életre kelnek majd, s a köszönő végzettel
karöltve, mosollyal hirdetik, hogy mindig itt vagyok.
Hisz a leírt szó gyönyöre örökre megmarad,
gondoskodik róla a vérző hegyű ceruza,
míg a vágyódó papírról pillantó pillanat,
a széttört érzéskristályokat bearanyozza.
 
Most merész mámorral kilépnek a síkból,
és a tér hódolva hajt hitükért fejet,
a kimondott szónak nincs tömegsírja,
mert nem vesz ásót kezébe az emlékezet.
Az érzés, mi bensőnkben egyszer megfogant,
azért vágyik újra és újra megszületni,
hogy szórhassa fényét a borús ég alatt,
s ne keljen azt sírva eltemetni.
Öleld hát magadhoz a pillanat örömét,
simogasd bátran, ami a lelkedre rálehel.
Raktározd el mélyen az átéltek özönét,
s ne félj azt soha sűrűn emlegetni fel.
Csak ennyi a gazdagság, a többi talmi bóvli,
értéktelenné válik egy röpke perc alatt,
dobogó szíved, ha tud fénytisztán szeretni,
az vési márványba az elmúló napokat.

Millei Lajos

Vaspántok



Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha így szólnék -
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,
a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.

Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
 Ha így szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.

Rab Zsuzsa

Új utca kéne


Új utca kéne, semmi sár,
lombalagútban menni már
porból a Napba, végtelen
kertillatokba képzelem,

új utca kéne, tiszta, szép,
beláthatatlan új mesék,
virágos ágyak illata
ahogy a lélek megy haza,

új utca kéne, balra ház,
jobbra akácos, labda, száz,
pirosló hinták, friss homok
apró lapáttal, otthonok,

új utca kéne, friss dalok
ahogy a szellő andalog,
kacagó lányok, fák alatt
ezer pillangó-pillanat,

új utca kéne, más időt
mesélő, még a nyár előtt
építsünk újat, széleset.
Látod, a régi szétesett.

Hepp Béla