2014. április 24., csütörtök


Van az úgy, hogy a
mesék életre kelnek.
Mások meséje.



A hit, elviselhetővé teszi a várakozást arra, ami nem fog eljönni.

Kozák Vilma

Világra sírlak



Hát némaságod szorítod torkomra,
míg óvatos kéjjel világra sírlak?
Összehűlt árvaság jár át, mint zsírszag
a konyhák lengő melegét, s egyforma

arcú Istenek csatolnak rám kardot,
míg nyíltan tanulok élni ellened.
Feltúrt utak mögöttem a reggelek,
félszáraz rögein porlik fel arcod,

nyirkos megváltásán bomlik le a vágy,
és úgy virít rajta a csend, mint magágy
félve simogatott keservén a gyom,

mikor szép terhét veti el az ember.
S ahogy neked kell kinyílni, ha egyszer
lázban pirult arcom hevét rád hagyom.
...
Kialvatlan szemeim könnyű fátylát
feszítem tekintetedre gondosan,
s miként rest esőcsepp csordul ólmosan
a tört üveglapon: szívemen jár át

az örökkévalót csorbító hiány.
Az a megtermékenyített kábulat,
amit úgy csitít a legcifrább tudat,
mint gyermekét anyja, ha felsír kínján,

s csak heget mar, rág telt emlőin a múlt,
miként a csillagok tüskéin lapult
fények karmolják teli a végtelent.

De hogy is értenéd nekem mit jelent,
némaság késhegyét tűrve, ha árva
szívemnek hantján sírhatlak világra.

Mészáros László

REM


Megígértem, hogy lesz holnap…
Látod, álmaid most itt gubbasztanak
a tavaszi fákon. Magammal hoztalak
a fáradt, hideg tegnapokból, át, a vad
hullámú éjszakákon, át, a lebbenő
hajnalokon. Olcsó ponyvaregényekből
nagy repüléseket álmodtunk magunknak.
Felejtsük el a színpadot, a szárnyakat,
a törékeny fényeket, a szúette deszkákat.

Ég peremén billeg a szigorú csend,
egyensúlyoz a maradni akarás. Húsvér
kikelet virágzik felettünk, sziszegő
liánok kúsznak körülöttünk. Ujjaid köré
csavarod a hajnali szeleket, hajamba
fonod az angyalsúlyú, kék reggelt.

Megígértem, hogy lesz holnap,
csak érjük el az éjszaka bolyhos
felhőit. Ne számold a lépéseket,
a mát se éltük még túl,
a tegnapok sarát tapossuk
két sóhaj közt, valahol a félúton.

Alvó csendeket ringat az alkony,
mellém fekszik fáradt ölelésed,
szerelemmé szeretsz…
Mezítelen arcunk a zuhanó napba néz,
vakít a fény…
Égő csipkebokor az égalja,
szívünkről leválik a mozdulat.
Megígértem, hogy lesz holnap,
ne mozdulj...
hisz csak néhány lélegzet az éj.

Szilágyi Hajni

Nem adlak át...




Mosoly leszek a könnyeid közt,
emlék, mely messze ringat,
megkeresem a végtelenben
elillant csókjainkat.

Az álmod leszek, suttogása
benned az örök vágynak,
nem adlak át az éj húrjain
zendülő némaságnak.

Kormányos Sándor

Egyszer csak...




Egyszer csak elmaradt az ölelés.
Azóta fájnak a semmibe tűnt szavak.
Vajon mit takarhat a feledés,
ha csöndjeink üszkös magányba omlanak?

Egyszer majd elmarad a csönd is.
Most még ránk szórja reményét a virradat,
de hiábavaló minden égisz,
ha megtört lelkünkből csak a közöny fakad.

Arany-Tóth Katalin

2014. április 20., vasárnap

A Halálhoz




Itt ólálkodsz lélekkertem alatt,
gyökerestől téped ki a fákat.
Nem látod? Mérged úgy végigszaladt
sorsomon, hogy ezer évig fájhat.

Mit ártottam én? Dühöd ütése
zúzza szét bennem minden szép álmot.
Nézz csak végig rajtam, gőgöd kése
vési belém a legmélyebb árkot.

Nem látod? Vak vagyok már teljesen.
Szemem fényét is magadhoz vetted.
Mondd, miért követsz át egy életen,
mit akarsz tőlem? Mondd, és megteszem.




Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára. Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás. 

Szepes Mária

Haladék




Menekülünk a láthatatlan
És ismeretlen rém elől,
Ki ránk les százezer alakban
És egyszer mégis csak megöl.

Ki ránk vár fényben és ködökben,
Alattomos gyilkos, konok,
Minden bukásban és örömben
Ő közeleg, az átkozott.

Megengedi, hogy dalba fogjunk,
Hogy csókoljunk egy tünde nőt,
Elnézzük, percek üdve hogy fut
És mint nőnek a temetők.

Megengedi, hogy meneküljünk
Mámorba, ködbe, bús vakon,
Hogy végre lássuk: itt a vesztünk
S érezzük: nincsen irgalom!

Juhász Gyula

Szeresd!



- Szeresd! - sugja a halál - szeresd!
s te azt hiszed, életet kinál, mert hiszed:
szeretni annyi, mint kétszer élni.
Talán csak ájult madárka volt, elnyulva
dermedt tollai közt, mint leendő koporsóban
kit a halál kajánul kinált szánakozó
szivednek, vagy beteg kölyökkutya,
ki könyörgő kinálkozással követ az utcán
rádvetve lázas tekintetét - talán csak egy
hervadástól megriadt virág, vagy fiatal fa
letört gallya rimánkodott feléd a halál
fojtogató karmai közül, - szeresd! -
sugta a halál, s a veszendőt
meleg kezedbe adta.
S mikor már gyógyitó szivedre vontad
csititva rettegését, s szakadt gyökerének
véredben adtál ágyat - mikor már ujjongva
lested meg szemében a hálás eszméletet:
akkor a halál nevetve ütött kezedre
egyetlen nyomással kioltva jövőt és
reménykedést, - borzadó szemednek megmutatva:
amit szerettél: kifordult bamba szem,
rád, s a világra egyformán vicsorgó
görcsökbemeredt állkapocs.
- Szeresd! - sugja a halál -
de ne az életet szeresd,
mert az élet veszendő.

Török Sophie

Meghalunk




Meghalunk. Oh, a földi élet nem több,
Csak elsuhanó, röpke pillanat.
Ma itt vagyunk s a nem-lét zord örvénye
Holnap fölöttünk végkép összecsap.

De míg a por porrá lesz, halhatatlan
Lelkünk Istenhez, élni, visszaszáll.
Nem vagy az élet ura, képtelen rém,
Csak az élet szolgája vagy, Halál!

Endrődi Sándor

Szólalj meg lelkem




Szólalj meg lelkem,
ne féltsd előttem titkodat,
hangod nyíló fülemben visszhangra talál.
Ejtsd ki
s ujjammal vájom a szikkadt földet,
könnyeimmel megitatom a szomjúzót,
ajkam, ha akarod, üszkösen betapad
és vérembe elültetheted
legmerészebb kivánságaidat.
Szólalj már meg lelkem,
ne ülj bennem ily hallgatag.
Emberi voltom ronccsá szakad,
nem érzi a nap sugarát,
a munka s a szerelem ízes szagát,
tikkadt testem
hamvadón csak a Te szavadat várja.
Beszélj lelkem
s én megittasultan
pórusaimba szivom hangodat
és ujjongón kiáltom:
Boldog mindenki aki élhet - - -

És szól a lélek, hidegen, tompán:
"Nyisd meg kapudat, engedj szabadon."

Hacsó Erzsébet

Búcsúzás után




Mintha mind én tépném s szórnám utánad,
viszi a szél a rózsaszirmokat.
Lám, a vágyódók sok sok sóhajának
a jó természet szinte testet ad.

Milyen csúf felhők tódulnak a völgybe -
És te ilyen időben utazol,
Idegen országba, ellenség-földre,
melynek hegy-völgyein halál lohol.

Miután meghalt egy drága családtag,
az ember róla annyit álmodik.
Ruhád darabját szimatolva, látlak,
s érezlek, olyan erősen vagy itt.

Jékely Zoltán

2014. április 13., vasárnap

Tavasz elé




Bár még fehér kendőjével integet a táj,
egy rügy pólyájában már szöszmötöl a tavasz,
a mennybolt is ezüstlő virágszirmot havaz,
és minden szirom puha, akár az asszonyszáj.

Már egyre átlátszóbb és vékonyabb az árnyék,
s a barázdák ölében már feszül a magház,
a kerge szél is édes illatokra vadász.
 Melengetni készül a hótól zsibbadt ágyék.

Ezer hold pipacsot vet nem soká az Isten,
s ott, hol eddig zúzmara-virágok sarjadtak,
a mezők rőt tüzében lázaktól dagadnak.
Új csodák élednek. Lesz megint mibe hinnem.



A tavasz nem csak önmagában szép, nem csak önmagáért szereted. (...) A tavaszban ugyanis már ott van a nyár ígérete. A ragyogó napsütésé, a melegé, az életé. Még nincs nyár, de már tudod, hogy jön, hogy az következik. Így a boldog várakozás ideje is a tavasz. És így kétszeresen szép. De van egy még szebb tavasz. Ami a szívedben, a lelkedben ébred. És ez a tavasz a legszebb, a legfontosabb. Mert ha a szívedben, a lelkedben tavasz él, akkor az ablakon túl lehet tél, lehet vihar, lehet bármi... ha kinézel, te csak virágzó magnóliát, nyíló virágokat, repdeső katicákat, csörgedező patakot látsz. Mert a lelkedből látod. A tavaszt. Szíved tavaszát.

Csitáry-Hock Tamás

ha jó lesz...




Hold fényénél szürke hajók
fekete ezüstjén összehajolt
álmom szélén pattan a jég,
felveri csendem. Várjak-e még?

Mélyen, hátul dobban a szív,
megöli a tél, vagy játszani hív
bátorságból, és vele száll
lesz-tavaszom, vagy halni talál?

Hajnalban még élhetek én
kikeleti dalt rózsák peremén,
párák alján látok-e, mond,
nyárban igéző kék Balatont?

Zöld lombokból béke alatt
betakar a csend, vagy ennyi maradt;
illatképek, régi mesék
sorvezetőin rótt vereség.

Árnyak járnak kint, idebent
keresi a múltban büszke jelent
lázongásom. Hogyha kihajt,
új kikötőim lesznek-e majd...

Hepp Béla

Tudom, hogy eljössz…


Látod, már várom; ébred az álom,
vattacukorrá foszlik az ég,
lucskos csizmámat sarokba vágom,
tél szele száguldj, ennyi elég…

törne a földből fényre virágom,
duzzad a hagyma, nap fele húz,
fázik a kertem - édenit vágyom,
mert ez a szürke betegre nyúz,

hasad a háncs, a fák ere tágul,
szikkad az ázott őszi levél,
lomból az élet újra kitárul,
bizsergő szívem tavaszt remél,

ébred a pinty is, bújik a jácint,
ibolya szédül át a kövön,
szárad a vén föld, szomszéd is átint…
tudom, hogy eljössz, s megköszönöm.

Nagy Ilona

Be jó a fának...




Be jó a fának, mit ura
megnyes e lágy téli napon,
mikor még alszik zsibbatag,
süketen és vakon.

Kés, fejsze, fűrész vágja bár:
nem érzi, nedve sem csorog;
Sok sebe mint megannyi szem,
álmában, mosolyog.

Virága nem hull, levele
nem hervad el idő előtt...
Be jó a fának, mit ura
álmában, földre dönt...

Be jó a fának... Engemet
kés, fejsze, fűrész ébren ért. -
Istentelen világ! Be kár
virágos kedvemért!

Be kár szerelmes szívemért,
reményim zöldjeért be kár! -
Mért ki nem tépett engemet
bölcsőmből a Halál?!...

Erdélyi József