2014. március 29., szombat

Kérlek...


Ma este hazudj nekem valami szépet.
Lássam a mesét a szemeden keresztül,
és amikor szavad egy-egy húrja rezdül,
érezzem, hogy zengése szívemig éget.

Ha fáj, hadd fájjon. Ne törődj vele, kérlek,
a láz majd lohad, s a kín idővel enyhül.
Csak hazudj tovább, hazudj... könyörtelenül,
és én majd elhiszem, hogy mesédben élek.






A szerelem több a vágynál és kevesebb a teljesülésnél.

Lesznai Anna

Szózat a mélyből




Én vagyok itt, - nem a halál, -
Csak egy vadrózsa-ág,
Akármily gyönge vagyok is,
Megfogom a ruhád.
Kezed talán felvérezem,
Hegesztem a szíved,
Sziget vagyok vad sziklák közt
Szelíd tündér-sziget.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kis, névtelen öröm,
Mely örvények közt hirtelen,
Váratlan rádköszön.

Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Kóbor, parányi fény,
De éjbezuhanók alatt
Mindig virrasztok én.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Egy illat, lehelet,
Keresztezem a rohanó rögöt
S a zúgó végzetet.
Én vagyok itt, - semmi vagyok,
Alaktalan alak,
De ha egy kicsit Te is akarod:
Megállítalak, és megtartalak.

Reményik Sándor

Múlnak a napok...




Múlnak a napok, a hetek,
már egy éve is elmúlt, hogy utoljára láttalak.
Nem tudlak eltemetni, kinősz a földből győzedelmesen
mint az elvetett búzamag
s ezek a rohanó hetek, hónapok csak arra jók,
hogy megérleljenek díszesebbé, szebbé mint valaha
s újra Te légy a mindennapi kenyerem
meg arra is,
hogy befonj mint a szőlőindák a szőlőhegyet
s borrá válva Te légy az italom.
De mérgezett kenyér ez és mérgezett ital,
s mert én nem tudlak megölni Téged,
így ölsz meg Te engemet.
De ha a halál vagy is
akkor is elfogadlak!

Szenes Erzsi

Az a szép, régi asszony




Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

József Attila

2014. március 24., hétfő

Könyörgés – sorslapom margójára




Sose szeress költőt. Fájni fog a csend,
mely magába ölel, míg ő verset ír.
Sorsutakat fest, gyönyört, csókot, édent,
de te leszel, ki mindegyikbe felsír. 

Sose légy múzsa. Mű álomképeket
festenek neked majd ajándék gyanánt.
Röpke percért adsz el boldog éveket,
hogy diadémként viselhesd a magányt.

Sose szeress költőt. A zsarnokod lesz.
Szavainak mérgét lelkedbe oltja,
s hogyha számon kéred, gazul megsebez,
míg igazadat száz hazugra bontja.

Sose légy múzsa. A vesztedbe rohansz.
Nézd, épp ott állsz már szakadékod mellett.
Kitalált láng vagy, s ha utolszor lobbansz,
zsarnokod vígan lezuhanni enged.

Mi élünk, élünk - és mindenben azt valljuk fontos fődolognak, ami legkönnyebben megmondható - mintha csak hideg nevük kedvéért születnének a színes fogalmak, lüktető érzések. Úgy akarjuk lelkünkről lerázni sejtéseinket, hogy pongyola, hanyagul illő formában cseppentjük őket. Gazdag, dús szavakkal pedig léhán bánunk. Élet, halál, boldogság, ezek a súlyos érzelemtartályai emberi sorsunknak - is konvencionális jelzésekké dermedtek, megszűkült értelmük medre - mindenki sokkal szegényebb értelemben használja, - mint a milyennek tényleg megsejti, elképzeli őket. - Azt ami tulajdonképpen fontos, amire folyton gondolunk, mit mindig magunk körül érzünk, azt nem tudjuk megnevezni. Névtelen az a létünket átható légies valami, amiből rokonszenv, sejtések, áhitat és melyből lappangó, szorongó félelmek fakadnak. Mintha nevet csak egyes tagokra - jobban mondva tünetekre leltünk volna - a mindent magába egyesítő egésznek nem tudtak nevet adni az emberek. És ekkor jön egy csudálatos valaki aki sokat teremt - nevet adva az eddig névtelennek.

Lesznai Anna

Egyszerű vers


Fejem fölött még néha ellebegnek
csintalan múzsák, apró kis angyalok
ilyenkor olyan boldogan teszem meg
hogy megmutassam Neked, amit adhatok.

Ha szemem behúnyom, a szóerdőbe lépek
ahol mint jó erdész otthon vagyok,
lenyűgöznek mindig virágpompás rétek,
vers-cserjék, regény-fák és apró csillagok.

Itt járni vágyom szüntelen és látni,
beszívni mind a Szellem illatát,
hallani ahogy az Élet nő, és bármi
megrezdül, hagyni futni rajtam át,

elheverni a zsenge aljnövényben,
a tökéletes apró verslábak tövén
vagy átlebegni félve, meg ne sértsem
a friss hajtást, roppant fát, akkor sem, ha vén,

kezembe fogni óvatos tenyérrel
a szerelem rózsáit, s illatukon át
átszállni egy másik világba kevés kell,
ha nyitva kínálod lelked ajtaját.

Ha haragzöld indák fonják át bokámat,
és fojtó szagukkal rontva intenek,
tudom, varázsszó erre a bocsánat,
akkor húznak le, ha szíved nincs veled.

Itt minden növény egy önálló kis élet,
önmagát kínáló, mesélő világ,
itt élek, ahol percről percre éled
új vágyhajtás, új szár, kibomló virág,

közel kell hajolnom, ha érteni vágyom,
válaszul megértőn, halkan suttogok,
minden csöpp moha és fűszál a barátom,
amiért ültettem én is itt magot.

Gyökér-szótövek, és míves fa-ragok,
ritmus-kacsok, teleírt levelek,
köztetek élek, s ha egyszer elhalok
itt bomlanék el szívesen, veletek.

Fejem fölött még néha ellebegnek
csintalan múzsák, apró kis angyalok,
tudom, te is jársz itt, csak így értheted meg
miért ez az erdő, s én miért vagyok.

Hepp Béla

Magamtól távol




Olyan ámulva nézem napjaim,
mint szakadozott mozgóképet:
kié a bánat és kié a kín,
mi most orvul szivembe tépett?

Olyan távolról hallom a szavam,
hogy már talán felét sem értem:
milyen úton vesztettem el magam,
ide honnan és mikor értem?

Tükrömből hervadt idegen szemek
néznek döbbenten szembe vélem:
ki éli az én messze éltemet
és én kinek az éltét élem?

Reichard Piroska

Egy vérből


A költő és a nő között
Túl a szerelmen, vagy innen azon,
Valami titkos ős-rokonság lappang.

Testvérek ők.
A végtelenben egy vérből eredtek.
Egy szív jutott nekik:
Törékeny, gyöngéd, könnyen hevülő,
Titok-tudó, értelem-ellenes.

Ahogy néha egymásra mosolyognak,
Egymásnak intve, mint az augurok,
Olyan egyformák, olyan egy-testvérek,
Hogy szinte bűn köztük a szerelem.
Szinte szentségtörés.

Reményik Sándor

2014. március 14., péntek


Mondd, hány érintés
születik tenyeredben?
Öklödben hal mind.
 

(alkonyi kép)




Mintha nehezebben
bukott volna le a nap.
Sarokba szorított a lassan pergő idő.
Utolsó kézszorításod
még bizsereg tenyeremben.
Még bizsereg...
majd belefárad,
mint az ősz a remegő levelekbe.

Boda Magdolna

...szélforgó

Ó te édes, te mostoha nézd, mi maradt
a tavaszból. És mi maradt belőlünk
a múlt sárszagú lábnyomaiban. Megkerestelek,
kibontottalak. Összeraktalak. Most te vagy
az egész, én maradtam a rész. Egy elrontott
férc. Szíveden. Életed, életem. Játssz
velem. Hinta-palinta. Nézd, repülök…

Talán elkap egy kéz.

Ujjaidon táncol az alkony. Hallgat a szó
a szádon. Arcodra szárad a jelen, kérges
kezeidből moha nő. Körülötted zörgő avar,
lombos fészket készít szíveden a zengő
tavasz. Csak a fecskék nem értek még ide.
Késik az idő. Késik a fény. Hinta-palinta.
Álmainkra zuhog valami idegen éjszaka.

Ó te édes, te mostoha. Rendet kéne tenni
végre, összegyűrt arcodra új tavaszokat
festeni. De már nem álmodhatok helyetted,
homlokod mögé nem bújhatok el. Öled
lakatlan sziget, körbe-körbe mély lövészárok.
Arcod a sűrű felhők felett lebeg. Mintha
aludnál. Dalt dúdol egy messzi nyár. Hinta-
palinta. Szádon fájdalmas csend-buborék.

Mélykék az éj. Tenyeredben télszagú utak
porosodnak, szemedben befagyott tavak
tükröződnek. Mondd, ha belém kapaszkodik
a zord szél, én kibe kapaszkodjak. Istenünk
nem egy, nem is kettő. Lélegezz nagyokat.

…három, négy. Hiába. Elfogytak a lépcsők.
Kegyelmet már nem kapunk senkitől. Bűnöd
van, lehet száz. Talán csak én. Hajamba kap
újra a szél. Hinta-palinta. Örvénylik az idő.
Ó te édes, te mostoha. Életünk, halálunk.
Mi maradt a tavaszból. Már se hinta-
se palinta. Nézd, zuhanok…

Talán elkap egy kéz.

Szilágyi Hajnalka
 

Szerelmes levél




Mióta nem láttalak,
az újra és újra vetett földek melegén
csak az összeölelkezett rögök bújnak meg szelíden.
Nehéz ekékkel hasogatott évek barázdáin
varjakat teremt az emlékezés
és még mindig nem mondtam el Neked
a kimondhatatlan egyszerűt,
mert semmit sem kell mondani,
ha ajkamra visszavarrt mosoly fényeit
homlokodra lehelve, szótlanság gyönyörén
örvendező való simul a csöndbe
s mint visszatérő madarak, égi ajándékot,
úgy kéri végtelenséget kívánó pillanat,
hogy az egymás szeméből visszamosolygó tekintet csilláma
ragyogja vállunkra hasaló esték megfogant ölelését.

El sem hiszed, ünnepi ruhába öltözök
mikor eléd ejtem alázat húrjain hangolt szavaim
annyit meggondolt betűit, így rímtelenül,
mert kevés a szenvedés még,
hogy elme párhuzamán együtt hintázzon ízes szó
s a Téged dédelgető, szorgos gondolat.

Nyakkendőm görcsét igazítva nézek ezüstvérű üveglapba
s nem látom magam, nem hasonlítok sem magamra, sem senkire,
mert Te mosolyogsz vissza, s már tudom,
miért simogattam annyit azt a haszontalan tükröt betegen,
verejtékező tenyérrel és tudom,
olyankor ujjaink találkoztak össze a mindenség küszöbén,
de nem jöttél el, pedig fehér, tiszta ingemmel takartam
mellkasom lüktetését, nehogy megijedj Kedves
és anyám (legszebb ünnepre félretett) terítőjével fedtem
az asztal gyalult lapját, lásd, mennyire tisztán szeretlek.

Vedd le rólam korbácsolt évek rozsdás bilincsét,
szaggasd le prémkabátos világ lakkos gombjait,
mert tavak tükrein reszkető csillagok fényeit kapdosom
s mint a bolondok, karcolok szíveket csendes fodraira, nélküled!

Nem szólsz, mit is mondanál...
S Én mit adhatnék Neked, álmatlan éjszakák
füstszagú zavarán teremtett verseken kívül?
Az sem az Enyém, Te adtál tollat kezembe,
mikor könyvekkel megrakott táskád cipelve kisértelek
kikövezett utak szegletén s hóval borított bokrok ágain
összekoccanó jégcsapok csengését hasonlítottam csókjainkhoz
s ezer ölelés hevén láttam, hogy olvad le rejtőzködő nyugalom
deres szürkesége fénytelen egek feszes pántjairól
s hull alá talpunktól ropogó hókupacok érintetlen kristályaira.
S nem vetted észre, míg búcsúzón lépsz a meleg buszra,
magamba szívtam illatod, hogy akkor is megmaradj Nekem,
mikor nem játszhatok felém intő, édes ujjaiddal
s nem meríthetem vigyázó tenyerem harmatot ringató hajad
lágy tincseibe, homályos reggelek rohanó perceit hessegetve.

Látod, felejtett percek megkövült csapdáin reccsen a tollam
s mint tenger hulláma, ha sziklákhoz csapódik
és köddé gömbölyödve gördül kövek élein újra és újra vissza
a sóval, kagylóval dicsekvő mérhetetlenségbe,
úgy hullajtom tintába gyötört szavaim papír ürességére.
S mint gyermek, ha csacsogja baját mesén lelt bábuk süket füleinek,
úgy írok Neked, hülyén, kezemre égett cigaretta olcsó menedékébe fogózva,
mert nem vagy itt s már nem leszel soha
és még mindig nem mondtam el,
két vállra fektetett való ábrázatán hogyan csattan a csók,
hogy kitaszított vágy hidege ráz
s mikor a legjobban fázok,
akkor takar ki hiányod.

Szól a szív, ha csurran a vágy,
bámulva csillagos eget,
hideg a szó, hideg az ágy
annak, ki csillagot szeret.

Mészáros László

2014. március 9., vasárnap

Bár hittél volna


Elkéstem. Látom. Pedig szegény lábam,
hogy igyekezett feléd minduntalan,
sorsom páraselymén átbotorkálva
szárnycsapásaid közt álmodtam magam.

Csak te nem hittél engem. Be sem láttad,
csak félig létezel, míg nélkülem vagy.
Ma átugranál ezer törvény-gátat,
csakhogy rám találj és magadba fogadj.

De nem lehet. Féllelkedet eladtad,
megalkuvón ringtál más kar melegén.
Tudom, én késtem el... de Te jól tudtad,
elindultam. Feléd. Hetvenhat telén.

Beteg szívemet hallgatod




Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.

Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.

Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné, s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.

Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.

S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.

Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, im, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel.

Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.

Ady Endre