2014. február 23., vasárnap

Visszamennék



Rég felnőttem. És mégis, olykor
még keresem azt a gyermeket,
ki száz éve, épp karácsonykor
font könnyrojtokból szemfedelet.

Ha megtalálnám, átölelném,
mint napfény a sanyargó vetést,
fülébe súgnám léleknyelvén,
hogy létezik igaz szeretés.

Hogy hazugság volna? Ős-jogon
hazudnék hát, ha ez szókenyér.
Kis vétek ez, hisz sorsa... sorsom
mély szélcsöndje mindennel felér.


Milyen sok érzés, csiszolás, csalódás, zátonyra futás, sírás és elesés kell ahhoz, amíg a gyerek a lényeget megtanulja. Amíg rájön, hogy beszélni: könnyű... cselekedni: nehéz. Amíg elhiszi, hogy nem mindig az szeret, aki simogat és nem mindig haragszik rá és nem szereti, aki büntet.

Bozzay Margit

Az a gyermek




Az a gyermek, ki megtagadta Atyját,
s a szalmakazalba kölykező kutyát
volt bátor még egyszer ölelni úgy át,
mint messzi sóhajtó temető hantját,

az tudja emlőbe savanyodott tej
ízével nyelvén igazán vitatni,
illik-e kihűlt fekhelyen siratni,
ha vágyak kövein törik be a fej,

s végtelen iramba bénul meg a láb,
földtől egy lépéssel feljebb vagy alább.
Ahol az irgalom kovácsolt fegyvert,

és ha ölni nem, hát szeretni sem mert
tévelygő lepkét, fészkelő madarat.
Az a gyermek sír az ablakod alatt!

Mészáros László

Lopótök



Én már nem akarok Himaláját mászni
sem új rügyeket látni a cseresznyefán,
már többé nem fakadok könnyre ha vidám
gyerek sereg a ligetben játszik és nem
érzem azt, ami történt, csak az én hibám.
S madár ha dalolna öreg körtefámon,
ó, ne kérje tőlem soha senki számon
azt a néhány fénylő csillagot szememben,
ott pihegsz, ott élsz még most is, édenemben...

Én már nem akarom más csatáját vívni,
sem siratni többé el nem csókolt csókod,
ritmust ha játszana madárdal vagy virág,
lefojtanám mint egy unott metronómot,
s ha netán mégis felébredne bennem a
dal, mely vérem issza, mégis mindig zengem,
lecsukom majd szemem, s repülök a szárnyán,
szemfedőt veszek elherdált lelkem árán.

Csüngök a léten, mint
lopótök a szárán...

Gligorics Teru

Kimondhatatlan szeretet




Mint orvos, aki önmagához késsel nyulni nem mer,
ugy vagyok szeretetemmel.

Ez a testem, ez a lelkem világa.
Reszketne a kezem, ha belevágna.

Mindenről, ami távol: ömlik szavam.
Csak részvéttől bizonytalan.

Részvét, jóság, szeretet rosszkor
árad belőlem s torz, zavaros kor
biggyeszti ajkát, kinevet.

Mily meghatóan tudnak szólni a
gonosz-szemüek szeretetről,
mely tőlük messze-hullt harmónia,
mi pedig dadogunk, ugy fölkavar.

Párom! Te is ilyen vagy, egy a sorsunk.
Az ablakodra szálló drága kis,
didergő verebeket is
sajnálod. És szeretsz minden vigaszt.
És még a zajt is szereted, mely
álmodból fölriaszt.

De lásd, még éretlen szeretetünk hatalma,
mig a gőgös elsietőknek is
magát mutatni akarja.

Nincs szebb, mint a rejtegetett jóság.
A verssorokban
ugyis szivünk verése dobban:
minek külön beszélni róla?

Rejtett s érett szeretetünk gyümölcse
egy okosabbá s igazságosabbá
alakuló világot éltető hit.
S kik az okot sohsem keresték,
ám higyjék, hogy ilyen a hidegség.

Józanságunkról tudjon a világ csak,
jóságunkról senkise tudjon
csupán egymásnak árulkodjon:
igy leszünk igaz társak.

Harcunknak pihenése, magányunk buzditása
a csókunk. Senkise lássa.
Levett bilincs.
A világ felé eltakarjuk
jóságunk arcát. Senki sincs
testvér ily megnyilatkozásra:
csak egymással lehetünk szabadok.

Marconnay Tibor

Felhők fölött az ég


Mondd, hova tűnnek az álmok
s a szívünkben őrzött délibábok,
amik éltetik a tünékeny reményt?

Ha fénytelenné vált napok fölé
ólomszürke függönyt vet az ég,
sötétjében nem látunk már fényt.

De felragyoghat újra majd a Nap
s megláthatod szivárványodat,
mit emlékekből fontál tűnő hajnalon.

Mert a felhők fölött mégis ott a kék,
a fény is visszatér, oszlik a sötét
s megőrzött álmainkból ébred új remény.

Horváth Zsuzsanna

2014. február 17., hétfő

Miféle tűz ez?




Bánt ez a fény. Vakít. Szent lidércláng,
mely csak kínoz, de sosem melegít.
Szöknék előle, ám a fényszilánk
egyre csak támad. Sírni kényszerít.

Miféle tűz ez? Milyen ősanyag,
mely ily hévvel szinte csonkig éget?
Szívemhez kapok. Arcomba kacag:
nem ismersz fel? Én vagyok az Élet!



Olykor le kell löknünk egy-egy Csillagot az égről ahhoz, hogy észrevegyük azt, mely a lábunk előtt hever.

Nagy Ilona

Vigyázok Rád




Kifésülöm az életedből a tegnapok fájdalmát,
konok-hegyű tűmmel megfoltozom,
vigaszcérnával összevarrom szakadt lélekruhád.
Jövőízű tiszta vízben áztatom napokon át,
hogy elvegye a múltad sókönnyes, megkeserült,
remény-nélküli, dohos szagát.
Majd életféltő két kezemmel kimosom én,
s míg mosolyhabok énekelnek a víz tetején,
a szivárványszínű mosóporom varázslását
már nem szennyezi be kívülről érkező vád,
mert fénylő hitem erejével vigyázok Rád.
Megszáradni napfonatú kötélre rakom,
s míg létem szele óvón csókolja jövődet
a bársonyba bújt esti alkonyon,
én párás szemű vasalóval várom a száradást,
és kigőzölöm életedet. Nem lesz több szakadás.
Kisvirágú szép szirmokkal díszítem ruhád,
és irigykedhet akkor a gonosz külvilág,
mert igaz-élű mosolyra ébred majd a szád,
hisz melletted leszek mindig, s úgy vigyázok Rád.

Millei Lajos

Mélység




A szeretetlenség úgy kúszik szét bennem,
mint túláradt folyó a léptek nyomdokán.
Talán sohasem tudom megszokni az űrt,
mit fojtó csönd ural a büszkeség okán.

Ó, hogy gyűlölöm e csöndet! Gyilkos árnya
úgy borít be búval minden hűs éjszakán,
mint föld a sírt, hol zúzmarás könnyet zokog
a vezeklő homályba süllyedő magány.

Arany-Tóth Katalin

Sorsvonat

Vasútra szállt a vágy egy éjjel,
repült, repült a gyorsvonat,
pöfögve hetyke szenvedéllyel
cipelte, vitte sorsomat.

Kapaszkodott a büszke hegyre,
amerre fényt a Nap ragyog,
s vakítva szórja szét, de egyre
fakultak ott a csillagok.

Megálljt zihált a csúcsra érve,
a fényre éhes értelem;
de megfürödve, alkonyégbe
nyugodni mégse tért velem.

Ne tartsa ott a csúcs hiába,
ne fogja vissza őt a fék!
Feszült vasizma új igába;
s vetett a szurkos éjszakába
halotti szemfedőt az ég.

Szilágyi Ferenc Hubart

Mesélő könnyek


Néma fájdalmam
elmesélik könnyeim.
Tanuld a szemem

Kun Magdolna


2014. február 9., vasárnap

Téli requiem




És megint éjfél. A horizonton túl
lábujjhegyen jár száz színes ígéret,
míg ideérnek, fénypászmájuk fakul...
A szél szózata, mint egy végítélet

lármásan rőköl, amint villanypóznánk
síró szálain hintáz féktelenül.
Szeretni indít. Időbuckákon át
kereslek sokadszor. Reménytelenül.

Sirattam




Egy legyintéssel vagyok több benned,
torlódó csöndek koravén ágyasa.
Metszett ábrándok ágain a visszaszáradt csonk,
könnyű szappanbuborékon a viselt hasadás.
S nem Téged, csak azt a befejezetlen mozdulást sirattam
a semmi lucskába mártott szemekkel,
mely fehérre fagyott erekkel szorult
az egyértelműség repedésébe,
azon a zúzmara-koszorús reggelen,
mikor legjobban fáztak az álmok,
s a félredőlt kopjafákban a betűk.

S nem is a vésőket sirattam,
mikor a tagjaimban virágzó halál
fanyar illatán igyekeztek meglesni nevem,
hanem a koporsókészítők fogatlan vigyorán
a felismerhetetlenségig torzult dalokat,
zöld lepedőbe göngyölt gyöngeség álcázott kínját,
s a Neked szánt rímeket, melyek nyelvemre tapadva
kaparták torkom, egész a némaságig.

És sirattam az elmúlás arcába horpadt öklöm,
minden ájulást, minden újratanult pillantásban
szikrát verő felismerés kormos köveit megsirattam,
ahogy merülnek a valóság megsavanyodott tejébe.

S már tudom: csak azt az egyetlen legyintést
kellett volna siratnom, amivel több lettem benned!

Mészáros László



Van az úgy, hogy már késő. Mert az embert nem csak ellökni lehet... Elveszíteni is.

Nagy Ilona

Betűzlek




Szavakba zártalak, balga mágiának
írtam szirmaid, hogy másnak egy se jusson,
illatodat vettem, s most, hogy elkívánlak
nem bonthatom vissza Isten adta jussom,

megvolt, pedig megvolt minden könnyű lépted,
megvolt büszke ajkad hívó pisszenése,
s nem adhattam vissza, mikor visszakérted
ezt a lágyan ringó, álmodó zenét se,

megvolt ujjaidba font időm, öröklét,
hittem, és megírtam néhány kurta sorban,
ritmusokba vertem, elzártam; jövök még...
s szórt betűkbe túrva nem találom, hol van,

arcod... hogy hiányzik, száz idézet, dal szól
arról, hogy szemedben játszanak a fények,
most betűkbe temetve, Csipkerózsa, alszol,
s ébreszteni csókkal többé nem reméllek,

így maradsz örökké millió kis szikra
megpörkölt emléke hófehér papíron,
s én nekigyürkőzöm újra, századikra,
hogy töredékeidhez
önmagam
megírom.

Hepp Béla

Harangok





Jöhetsz már, sötétség, omoljatok várak,
az én világom már tegnap eltemették,
siratók a torát talán meg sem ették,
viszket a tenyerem, hogy közéjük vágjak.

Élettárs, emberek, búzatáblák hullnak,
még alig hódoltam könnyeknek, a gyásznak,
rosszmájú keselyűk máris új sírt ásnak,
testvérnek, koldusnak, kopott-inges úrnak...

Zúgjatok, harangok, zúgjatok az égig,
langymeleg tejembe új alkonyt kevertem,
ha lehet, világom újra megteremtem,
s ha nem, akkor hajnal többé már nem rémlik...

Gligorics Teru  

2014. február 2., vasárnap



Van olyan fájdalom, amit nem lehet józanul elviselni.
Vajon létezik olyan boldogság is?