2014. január 25., szombat

Ne csak nézz, láss!




Hajoltál már egy nyírfa bokájához,
s láttad, hogy öleli át a folyondár,
és az alkonyat pazar pompájához
szóltál már úgy, hogy megrengett a határ?

Hajoltál már a fülledt estben úszó,
testtelen álmában nyöszörgő szélhez,
mikor zokogása bús hegedűszó,
ha hozzásimul lelked szövetéhez?

Hajoltál már a szépség templomába,
melynek oltárán minden fűszál neszelt,
s láttad, hogy a pirkadat könnytavába
szent alázattal mosakodott a kert?

Hajoltál már, mint fagyalbokor ága,
ha langy-ölében ringatja el a fényt,
s mint nemsejtett magból lábad nyomába
szökkent már szárba a csipkés terebély?

Hajoltál már... mint fellegeknek árnya
hajol el mélyen a Gaja-völgy fölé,
de semmit sem láttál, mintha vak járna
a világon átfénylő csodák közé.


A gyermek minden lépésénél csodára bukkan. És te...? Pedig nem a csodák tűntek el...

Nagy Ilona

Hajnali részegség




Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

Kosztolányi Dezső

2014. január 19., vasárnap

Vers vagy


Te is vers vagy. Líra, szótorony,
mely égig nyúlik fejem felett,
s onnan, mint földre hulló korom
zuhansz alá. Mindened befed.

Pezsegni, élni, harsogni vágysz,
de bennem rekedsz. Néma-nyersen.
Tudom, béklyó ez, bilincs, és fájsz,
de így épül legdrágább versem.



Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.

József Attila

Ahogy a harangok…




Hogy vágyod a napoknak nyugalmát,
a csendet, mi az otthonban lapul,
falióra cinkos kattogását,
hogy ne szólj, csak hallgass makacsul,

ne láthasson sok kíváncsi szempár,
csak te lehessél veled, egymagad,
feladat se, amely ma még rád vár,
semmi szenny sem, ami rád ragad,

de félóra, s hiányolsz egy hangot,
egy pillantást, mely közben átölel
meghittséggel, ahogy a harangok
zúgásában bújik égi jel...

Nagy Ilona

Vers vagy bennem...




kimondatlan szép szavakból.
Ritmusa lüktetőn dobban.
A szívemben zeng dallama,
és lelkemben lángja lobban.

"Vers, amit még nem írtam meg."
Egy Istenadta vers... nekem.
Fülemben vissza- vissza csengő
sorok... némán dalolnak szüntelen.

Vers vagy bennem...
mely lelkemben dalol szótlanul,
ezernyi múló gondolat
örökre, kimondhatatlanul.

Török Zoltán

2014. január 12., vasárnap

Hosszan alélva




Falak mindenütt. Az égig nyúlnak.
A buzgó Sors építi is sorra,
mi lebontanánk, de ránk zúdulnak.
Az idő szalad, a homokóra

pereg... pereg, mint a magasra vert,
finomra örült vén álmunk pora.
Mi élni vágyók, telhetetlenek
életet lopni térünk nyugovóra.



Az álom előnye a valósággal szemben, hogy nem kell róla lemondani, megtarthatja az ember haláláig, vagy amíg akarja, vagy előveheti agysejtjeinek rejtett zugaiból, hogy szemhéjai mögött élni kezdjen.

Kozma Mária

Áhitat-órán




Ez a te órád... Csöndes ünnep.
Eloltom a lámpavilágot -
És messze mesévé szépülnek
A szürke hétköznapiságok.

És szem nem látta csodás kék fény
Szállong halkan szitálva most szét,
És álmot sző a japán gyékény,
És elborong a vén karosszék.

A tükör néz kiégett szemmel,
Az óra régi éneket ver,
- S az emléked szüzen, ragyogva,
Glóriásan kigyul az estben:
Mint bús Madonna márványszobra
Dús tömörarany posztamensen...

Rédey Tivadar

Papírhajók


Előttük az est térdepel mezítelen,
mögöttünk ismeretlen világok
neszeznek, kezedben árva
kavicsok, törött szárnyú tegnapok.

ne fordulj el...

Virraszd velem a pillanatot...
ahogy kibomlik a hajnal
az árnyékok világából, ahogy
napmadarak zuhannak az
éjszaka kifeszített hálójába,
ahogy felsír a csend,
mikor a szemérmetlen éj
levetkőzik bennünk.

Szívem lüktető sziget. Ázott
fények hintáznak felettünk.
Még nem múlhatsz, még hallak
a hullámcsendek mögött, még
nincs kész a rajz, még nem írtalak
meg, még nem nőttem fel szívedig,
még dacosan tanullak…

Benned telek sóhajtanak,
bennem nyarak sírnak.
Bontsd ki a félkész lombokat,
ne takard el a fényt, mert minden
csak elmaszatolt vázlat marad.
A nap. A madarak. A szerelem.

Isten kezében gyűrött lapok,
rajtuk a holnapok fáradt betűi…

Árvára gömbölyödött fények
gubbasztanak a fák hideg ujjai közt.
Csapzott hajnalok ébredéseiben
kusza vonalak, befejezetlen versek.

lassan szétfolyik az idő körülöttünk…

A holnapot keresem szemedben,
a kérgükre vetkőzött őszöket,
az elrejtett tavaszokat, de csak
összefirkált, gyűrött papírhajók
úsznak a tengermély csendben…

Szilágyi Hajnalka

Bár száz kavics


Szűz gyöngykagyló hevert iszapágyon,
körbelengte száz vízi csoda,
csontos héja nem tágult a vágyon,
nem engedett senkit be oda.

Nem sérült meg érintetlen volta,
megérte a boldog felnőttkort,
bár száz kavics körbeudvarolta,
amit az ár útjába sodort.

Egyesülve boldog ölelésben
lágy húsába homokszem került,
gyönyört izzadt, szenvedésben, vérben,
s egy szép napon igazgyöngyöt szült.

Szilágyi Ferenc Hubart

2014. január 5., vasárnap

Csak jussak el oda




Oly jó volna egyszer elhagyni mindent,
hulljon le rólam, akár egy gyűrt palást
az olcsó jelen, a rémült hallgatás.
A sors fölött állni egy hegygerincen,
akárcsak egy büszke, égbe szúrt torony.
Ölembe hullna minden nyári reggel,
s úgy játszanék az ébredő szelekkel,
mint Ilka-patak a homokzátonyon.

Tudom... tudom, a hegycsúcs virágtalan,
de ott a magosban nincs kórság, nyomor,
nem sajognék látván, mily sok könny omol.
A fellegek fölött szűzi, ártatlan
a nagy titok, mely innen láthatatlan.
Aki odajut, reszket örömében,
és ott ragad az álom bűvkörében.
Én ott élném le, ami még hátra van.





Amíg azt hiszed, hogy a sorsodnak áldozata és nem tettese vagy: menthetetlen vagy.

Müller Péter

Forog, forog az életed




Kemény pilléreken állt lelkedben a rend.
Házadnak homlokzata előre nézett s tiszta ablakaid
mint szigorú őr híven figyeltek jóra és gonoszra.
Tornyaidban fényesen ült az igazság, megmérte lépteidet,
s irgalmatlan ítélt homályos szögletekben rejtező
vétkeid fölött. De most olyan vagy, mint megpörgetett orsó.
Nincs mélység, benned és nincsen magasság.
Elszédült lelked törmelékek közt kutat s a zúzott
salakban nem ismeri fel többé a jót. A rosszat sem
ismeri és önmagát sem! Nincs fény és árny. A fájdalom
szépet és alattomost, gyönyörűt és iszonyút
úgy elkevert benned, mint kegyes apácák keze keveri
egyetlen kondérba koldusok irgalom-eledelét:
paprikás húst, mézes tésztát és savanyú levest.
Arcod hű tükörként mutatott régen, most prizmákkal
szétromboltan sokfelé néz - s nem ismeri ennen tekintetét.
Néha hangosan nevetsz, örülsz az égi kéknek, 
a drága fénynek,
mely még reád is lesüt! ajkad, mint madár fiókáit,
úgy hivogatja lágyan az illanó gyönyört,
de szíved komoran ül, komédiás nevével illet,
s nyitott szemeidben zavar szövi homályos fátylait.
S már sírásod vad hangjait hallgatod közönnyel,
rideg falak közé zárt eszelős sikolyaidat hallgatod -
komédiás! komédiás! - valamelyik zúgodban gúnnyal nevetsz:
nyúzott állatok naiv üvöltése igazi hangod lehet-e?
Aztán fáradttá csöndesülve gondolod: boldog vagy mégis!
A világ tán azt hiszi: vak légyként ülsz fekete bánatodban,
pedig csargó-aranyfény paskol s mint kényes madár,
igazgatod kuszált tollaidat. Óh forog forog az életed!
Hiszen jól élsz! gonoszul s gondtalan! drága park
lakkos széke becéz s exkluziv rózsák díszítik
választott helyed. S már daccal vállalod a léha-léptű hölgyet,
de nem igaz, ez sem igaz! mig lélekzetet veszel:
elfordul életed, a kép elmozdul, s más vagy megint.
Drága kezeket melengetsz szorongó szíveden,
csuklójára tapadnak félelemmel hallgatódzó ujjaid,
így lesed fenyegetett szívének nehéz ütéseit
Szédül a föld alattad, valóság! óh valóság!
ugy érzed, lelked lebontja laza bilincseit
meggyötört testedből levetkezik
s aggódó szemeiden kilép.
Valóság? felborult benned a világ!
Karcsú tornyok émelyegnek lefeléfordult kereszttel,
s mint kerékbetört latornak nem láthatod formáit,
nem tudod: a pörgő húscsomóban hol a fej? hol a kéz?
Így nem ismerheted többé magadat sem.
Kaoszba merültek zsongó füleid, nem vagy már ember!
csak alaktalan csepp, vak csillagból kiszakadva.
Keringsz a dühös űrben, nincs formád és nincsen neved,
ellenséges erők ütései szorítják egybe
széthulló atomjaid.
Húnyd be sorsodat kutató szegény szemeidet.
Talán az Isten tudja,
mit akar veled?

Török Sophie