2014. december 26., péntek

Sírásba csukló sóhaj




Nem tudom, merre vagy. De még hallak.
Hallom a szíved... úgy zokog, vágyik,
szélnek feszül, majd égbolthoz tapad,
és meg sem áll a bizonyosságig.

Tudom, hogy szeretsz, te büszke titkom,
te tűz, láz-lakta ópium-ábránd,
hisz, ha álmod kezéből kisiklom,
az újabb álmod magába átránt.

De akkor mondd hát, miféle átok,
miféle rontás szegi szárnyaid?
Nem látod? Az élet is megállott,
az is Rád vár. Mondd, miért nem vagy itt?

2 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Nagyon szép ez a versed, Dana. A költői kérdés a végén még jobban nyomatékosítja a tartalmat.

Puszillak:
Zsuzsi

Vörös liliom írta...

Köszönöm az elismerő véleményedet, Zsuzsi. Örülök, hogy ez a vers is megérintette a lelked, ám főleg azt köszönöm, hogy nem mentél tovább szó nélkül.

Puszillak
Dana