2014. december 26., péntek

Köd előttem



… nézd, ahogy elrohannak az évek. Az éjszaka mély árkot ás a nappal homlokára. Csillagtalan ég alatt ezerkarú, lombtalan fák sírnak. Kopár szigetek nyújtóznak közel és távol. Összeér a zaj a csenddel. Harang kondul. Délre költöznek a fények. Hiába, hiába… A szárnyak. A repülés mára csak ostoba, gyermekarcú játék maradt. Homokvárat építünk szélviharban a dagálytestű földre. Otthont, fészket, barlangot, templomot, hogy isten egyszer unalmában feloldozza fuldokló, éhes öleléseinket.
Mozdíthatatlan pillanatok szakadnak fel a mostoha szürkeségből. Csörömpöl a hold a tejszagú égen. Átsétál szívünkön a nyár. Oldódnak a színek, mellettünk kőarcú angyalok figyelnek. Szemükben gubbaszt a csönd. Félsz érinteni szárnyaikat. Pedig, ha széttárnád karjaid, ahogy ők… Talán, még elérnéd velem a holnapi hajókat.
De ma is késik a holnap. Zátonyra fut az alkony az éj öblében. Vitorlákat szaggat a hit. Szél cibálja szavaimat. Nem sietsz, nem hallasz, pedig… Tenyeremben már másvilágok szólnak. Nincs párhuzamos. Csak bolyongás. Csak csend. Csak metszés. És néha vág. És fáj. Eltévedtem... Alvó kövek alatt hangtalan véreznek el a nyári éjszakák.
Valaki helyettünk éli álmainkat. Valaki összefirkálta a felhőket. Megitta az éjt, megette a napot. Félig üres, félig telt napok. Ma is éhesek maradtunk. Az asztal üres, csak néhány morzsányi csillag hever a földön. Vesd le a cipőd. Az ajtó nyitva. Reccsen a padló. Felnyögnek a falak. A vetetlen ágyon a vágyak sóhajtva átúsznak. Tengert álmodok, lebegést, édes hullámokat. A szerelem íze a számon. Hiába, hiába… A hiány szótlan választja szét a zajos vizeket a csendes partoktól.
Hazug tegnaputánok gyilkolnak. Az ősz megáll a parton… Már nincs sok időnk. Ahogy lassul a szív. Ahogy halkul a hang. Ahogy a fény fájdalmasan áthatol a húsba, és széttöri a gyenge csontokat.
Nyugtalan, könyörtelen elmúlás…
Elmaradt a nyári csillaghullás.
Pedig én kívántam.
Előtte. Utána.
( te kívántál…? )
Utána.
Megfordul a szél. Szerelem íze a számon. De ma is késik a holnap. A kikötő üres. Megáll az idő. Köd maradtál. És én is köd lettem. A hajnal uszályai a tegnapok nyirkos árkaiban várakoznak. A zsilipen túl, álmaink helyén nyitott szemű, égő csipkebokrok nyílnak.

Szilágyi Hajni

Nincsenek megjegyzések: