2014. december 26., péntek

Belőlem ki nem szakadhatsz




Én folyvást csak kínokra eszmélek fel,
verő szívemből kicsúsznak a csodák,
hisz hiányoddal fekszem, s ébredek fel,
míg zárulnak sorra az álomszobák.

A hajnalfényben kínt ketyeg az óra,
ha a vén tudat lustálkodva ásít,
s álmos kézzel int rá az indulóra,
hogy pihenjen napestig, elalvásig.

A szemérmes szem tágra nyílni nem mer,
a belső térnek lágyabb még a fénye,
s míg illúziót emészt a zord reggel,
a valóságnak elszáll a reménye.

Messze vagy Te, s bár önmagamban tudlak,
a dolgos Élet emel közénk falat,
ám ha vágyaink a falhoz simulnak,
kitárva vár ránk ott egy lélekablak.

Az ablakpárkány konok gránitjába
vasakaratom véste bele neved,
por lepi, marja idő, de hiába,
hisz én örökre odarejtettelek.

Millei Lajos

Nincsenek megjegyzések: