2014. november 22., szombat

Mindent szerettem!



Szép ifjuságomban csak szivem szavát
ismertem, heves parancsai vezették
sorsomat, dadogó érzékeim
bábeli nyelvét nem értettem.
Óh vak érzékeim sohsem tanulták meg
vágyuk nevét, mint béna csecsemő
ködben topognak, - és most már
óh most már szivem is egészen hallgatag.
Nem kér és nem kiváncsi, kergeti bennem
a vért, más dolga nincs már velem,
pedig valaha minden percemet lánggal
szinezték szenvedélyes parancsai.
Mennyi mindent szerettem! hevülő
varázsban, embert, tájat, növényt és állatot,
magányt szerettem, sokaságot, szent tudóst
és léha komédiást, templomot, zsurt, könyvet
zárt szobát és végtelen mezőt. Mindent
szerettem, embert százfélét, lelkes
izgalmaim, mint motort apró robbanásai
röpítettek lélektől lélekig.
Ifjuság! hig fényed még itt csillog
elmerülő arcomon, de lelkem mint
céltalan fa hervadoz.
Már nem szeretek senkit és semmit.
És engem sem szeretnek.
Ifjuságomból megmaradt szeretetek
akadoznak körülöttem,
vannak a megmaradás erejéből,
vannak, mert elmenni nehezebb volna.
Csak a megszokás gépies melege
zsongat - friss szeretet! megszerzett
drága zsákmány! mily rég dobogta bennem
viharzó dalát! ifjuság, szeretet-termő!
mily rég hóditottam
uj szivet magamnak...

Török Sophie

Nincsenek megjegyzések: