2014. november 29., szombat

Mások bűne tépáz


Ma ezer árva sírt fel újra bennem.
Míg küszködöm némán soruk terhével,
fájó zokogás rázza meg a lelkem.
A világ négy sarka is jajveszékel.

Hogy mivé lett az ember? Már nem tudom.
Nézem a fát, mint dédelgeti rügyét
águkat hintáztató hintájukon.
A makacs szél is visszafogja dühét.

Nézem a kotlót egy gazda udvarán.
A pelyhes aranycsibék, mint gyermekek
csimpaszkodnak gondtalan anyjuk hasán,
s úgy örülnek egy marék búzaszemnek.

Kicsit odébb, a szalmabálák mögött
egy kutya mosdatja pöttöm kölykeit,
s amikor az egyik éhesen nyögött,
habos tej áztatta anyjuk tőgyeit.

A nyájat nézem, a mező langy ölén
úgy egybe mozog, akár egy gombolyag.
És amott, balra, két remete bölény
egymás közt osztja a kövér gyomokat.

De a nagy idill köddé válik legott,
ahol az ember háborúz és gyilkol,
gránát túr a földbe, hol ezer halott
teteme fölött vérző bánat iszkol.

Tankok dúlják fel gyermekeink álmát,
s a tűzvészben mindegyik leég. Tövig.
Barbárságunk, ha megveti a lábát,
dicső emberségünk nyomban széttörik.

Ezért sír, sír az ezer árva bennem,
vad sikongásuktól mindenem sajog.
Fájdalom kerít és mélyen szégyellem,
hogy világra jöttem, hogy ember vagyok.

Nincsenek megjegyzések: