2014. november 1., szombat

A szerelem



Azóta szeretem az õszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletûzdelt, átlényegülés kezdetét.
Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.
Azóta szeretem a fákat. Az erdõ zúgását szemerkélõ esõben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késõ éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörûséget, keserûséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni
bele a világba szemben a széllel.
Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként õriz engem. Õrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem õrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörû. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhõket, a nap sugarát és a vihart, esõt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet.
Mindent.
S mióta elhagyott, siratom azóta az õszt.

Szirmai Virág

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szép leírás, költői képeket is véltem benne felfedezni. Épp ettől tetszik.

Zsu

Vörös liliom írta...

Évek óta csodálom Szirmai Virág írását, és amióta megéltem, átéltem minden gondolatát még inkább imádom. Örülök, hogy Neked is tetszett.