2014. október 5., vasárnap

Nyolc lombulláson túl




Az égbolton ugyan még lázpír tüzel,
s a meleg még játszik a Nap udvarán,
de a hűs szél már kertek alatt fülel,
majd harsányan nevet ligetünk baján.

Már vetkezni kezd a bütykös, vén platán,
lelke megért az őszi lehunyásra,
s míg csönddé tömörül köré a magány,
a fa úgy sóhajt, hogy a szél ne lássa.

A nyír még tartja magát. Még fiatal.
Fagyok harapása neki csak játék.
A vad szélnek feszül, mint egy sziklafal,
s daccal áll majd, ha hótól hűl a tájék.

Tartom magam én is. Nyolc véres roham
tiport át rajtam. Ma újabb ősz köszön,
és nincs az a hit, sorsszál, lélekfolyam,
nincs az a láz, mi veled összekössön.

Árvaság, magány... ellenükre élek.
Nyolc éve hull rám az elmúlás-pernye,
de csönded setét vízétől nem félek,
már nem ránt magába hiányod verme.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Örülök az utolsó sorodnak, hogy már nem ránt a mélybe szeretted hiánya, bár tudom, az űr attól még űr, és sajnos mindig ott marad. Tetszik a versed címe, meg különösen ezt a költői képedet emelném ki: "Fagyok harapása neki csak játék.".

Ölellek: Zsu

Vörös liliom írta...

Van, hogy térdre zuhanok még mindig Apu hiányának súlya alatt, drága Zsu, de eddig mindig felbírtam tápászkodni. Azt mondják, az idő segít... dehogy! El ne hidd! A szeretet, az már sokkal inkább. Idén volt az első évforduló, amikor nem mentem ki a temetőbe. Nagyon nehéz volt visszafognom magam, de el kell kezdeni egyszer élni úgy, ahogyan Édesapám szeretne. Nem egyszerű, de minden erőmmel ezen vagyok.
Köszönöm, hogy kiemelted ezt a szóképet, de mindenekelőtt köszönöm, hogy itt voltál, olvastál, és nem mentél tovább szó nélkül.

Ölellek érte!