2014. október 11., szombat

Nem sírok én




Nem sírok én, csak ráhagyom,
hogy könny gördüljön arcomon.
Ha vág a szó, ha éget is,
ez éltetőm, s a végzet is.
Hisz mennybe visz, és átölel,
ha csillagvarázsként jön el.
Vagy megfeszít, halálra szán,
ha nem érte tárul ki szám.

Nem sírok én, csak ráhagyom,
hogy könny gördüljön arcomon.
Ha azt látom, hogy élni kell
napról-napra, bús kényszerrel.
Mert nincs miből, és nincs miért:
csonttá aszott, holt elvekért,
hol gyermek sír, mert éhe fáj,
s anyja vágya a nincs-be váj.

Nem sírok én, csak ráhagyom,
hogy könny gördüljön arcomon.
Ha úgy érzem, hogy rászolgált
e ronggyá tépett szép ország
a siralomház kulcsára,
de tekintettel múltjára,
egy díszdobozban kapja meg,
mert adni, az még mindig kegy.

Nem sírok én, csak ráhagyom,
hogy könny gördüljön arcomon.
Vért áldoztunk, és bánt az, ott,
hogy nem mozdul a sok halott:
égbe szálltak, és várják még,
hogy forduljon a sorskerék.
Meghaltak Ők egy nemzetért.
De nekünk vajon lesz miért?

Millei Lajos

2 megjegyzés:

Zsu írta...

Nagyon tetszik ez a vers, és bizony a kérdés telibe talált. Azért remélem, hogy lesz, bár lehet túlságosan naiv vagyok.

Vörös liliom írta...

Én is naiv vagyok, Zsu, (velem született rendellenesség ez), de hinni szeretném, hogy a jó mindig győzedelmeskedik a rossz felett. Az Idő rostáján múlik. Azt hiszem.