2014. október 11., szombat

Ki viszi majd át…









Ha lesz miért, talán elhiszem még,
hogy élve-élni mégis érdemes,
mert a nincshez kevés ha kék az ég,
kell a tányérba több is, mint leves,

bár munka van, de bére éhező,
a test, a lélek mind beleszakad,
s fogytán van már a régenvolt erő,
legtöbbször sajgás, fájdalom marad,

s oly egyszerű, de ész nem érti meg,
hogyan, s vajon miért hogy így vagyunk
eltiportan, s a léc már megremeg,
s ha lezuhan, a porba hullhatunk,

s míg fenn a „krém”, alatta semmi sincs
mi feltárhatna egy szebb holnapot,
lakatra zár az utolsó kilincs,
és benn a csendben én is ott vagyok,

sokan vagyunk, sokan, de a kevés
az nagybetűt ír, s osztja a lapot…
Hol az ember, s hová a józan ész,
ki viszi majd át ezt a sok vakot…

De Te még látsz, s még én is itt vagyok.

Nagy Ilona

2 megjegyzés:

Zsu írta...

Pipacstól nem ismertem még ezt a költeményét. Köszönöm, hogy olvashattam! :)

Vörös liliom írta...

Ez, tudtom szerint Pipacs legújabb költeménye. :) Olyan büszke vagyok Rá, olyan verseket ír, hogy hónapokig, sőt évekig visszhangzik bennem egy-egy verssora. Azt hiszem, azok a remek Költők, Zsu, akiknek a verseit fejből megtanuljuk, és nem azért, mert kötelező olvasmány, hanem mert magunkban akarjuk mormolni azokat folyvást...